A fejem náthától és bortól volt nehéz, amikor álltam az indukciós főzőlap előtt, hogy spagettit főzzek. A bokám fájt az egész napos sétától és ijesztőnek találtam a csendet, ami körülvett. Zenét akartam hallgatni vagy legalább egy hangoskönyvet, ami eltereli a figyelmem az egyedüllétről, de a mélyről jövő hang javaslata hogy az lenne a legjobb, ha száműznék minden külvilágból származó zajt megrémített. Azért jöttem, hogy befele figyeljek ,ezért úgy éreztem itt ez szentségtörés lenne. Akkor nagyon megnyugtatónak találtam  a gondolatot, hogy ennek hamarosan vége lesz, és két nap múlva ismét emberek között lehetek. 

Évek óta vágytam már arra, hogy egy teljes hétvégét egyedül a  tölthessek, és ezúttal hallgattam a belső hangra, amely azt súgta, most jött el az ideje, hogy ezt a régi vágyam teljesítsem. Hívott magához a kis erdei házikó, a Börzsönyliget és nekem mennem kellett. Túrázni akartam, olvasni, feltöltődni és magammal lenni. Úgy éreztem most leginkább erre van szükségem. Amikor beléptem a házikóba hamar megéreztem egy illatot , ami a gyerekkoromra emlékeztetett. Ez az illat pont olyan volt, mint  amilyen keresztanyámék parasztházában volt Monokon, ahol nyaranta sok időt töltöttünk a húgommal. Ilyen illat járta át a konyhát, ahol reggelire mindig pirítós kenyeret ettünk paradicsommal és Keresztanyu zöldséglevest főzött,vagy a Kőházban, ahol ebéd után pihentünk. A polcok roskadásig meg voltak pakolva könyvekkel és a  falakból hűvös béke és fehér nyugalom áradt. Magamban ezt az illatot "Réginek" neveztem el. Egyáltalán nem zárt és áporodott, mint azokban a házakban, amikben hosszú ideje nem szellőztettek már,  inkább olyan, mint egy megsárgult lapú könyv aromája. Leginkább a frissen főtt krumplis tésztához tudnám hasonlítani kovászos uborkával. 

 Miután megfőtt a spagetti és elkezdtem enni lassan visszatért belém az élet. Továbbra sem tudtam, hogy hogyan fog telni az idő ebben az önkéntes száműzetésben, de legalább már melegben voltam és nem voltam éhes. Miután megvacsoráztam meggyújtottam az asztalkán egy tea mécsest, kinyitottam egy üveg bort, lefeküdtem a kanapéra és elővettem egy könyvet. Azt már a szigetre való látogatásomkor megtanultam, hogy ha egy nő könyvet ajánl az utazáshoz azt érdemes megfogadni. Ha pedig a NŐ ajánl egyet, akkor azt nagyon is komolyan kell venni. Így már hetekkel előtte tudtam, hogy mit fogok olvasni itt. Kepes András Istenek és Emberek című művére esett a választásom. 

Már az első sorok teljesen magukkal ragadtak és eloszlatták a félelmeim , hogy egyedül vagyok és csak magamhoz tudok szólni. " NEM Ő HAGYTA EL A SZAVAKAT, a szavak hagyták el őt. A kamalduli szerzetesek  önként fogadtak némaságot, őt szándéka ellenére fosztották meg a közlés esélyétől. Csukott szemmel ült, és azon töprengett, ha a remeték évente csak néhány napig beszélnek, valamikor újév táján, vajon akkor miről társaloghatnak? Miről cseveg, aki egy évig csak a gondolataival viaskodik, magától kérdez és magának válaszol, mi lehet az a kérdés vagy vallomás, mi lehet az a történet, amit egész évben érlel valaki, hogy azután, mint a pezsgő a felrázott palackból, hatalmas pukkanással kirobbanjon belőle? Vagy a szerzetesek, amikor megszólalnak, eleinte csak makognak, ahogy a betegség hosszú hónapjai után ő botladozott a szavakkal?Mikor végre kikelhetett az ágyból, az első lépéseket tétován, imbolyogva, az ágy szélébe kapaszkodva tette meg, és azóta is így küzd a szavakkal..."  A történet egyik főszereplőjével Benedekkel különösen tudtam azonosulni, miközben olvastam. Ugyan vele ellentétben engem nem betegség gátol meg abban, hogy ki tudjam fejezni a gondolataimat , de  sokszor érzem úgy, hogy a fejemben bár nagyon szépen és választékosan tudok társalogni másokkal, de amikor arra kerül a sor, hogy ténylegesen meg kell szólalnom csak küzdök és szenvedek. Mintha a szavak engem is elhagynának beszéd közben...

Másnap reggel, amikor a teraszon álltam és ébredeztem egy kismadár hangjára lettem figyelmes. Egy közeli fa ágán ült és beleénekelt a friss,napsütéses téli reggelbe, Később egy másik madárka is csatlakozott hozzá, mintegy felelve a már megkezdett rímekre. Olyan régóta nem hallottam dalolni őket ( vagy csak nem vettem észre) és olyan jó volt csak állni és hallgatni a vidám kis csicsergésüket.  A tavasz jutott róla eszembe és az előző este , amikor úgy megijesztett, hogy  két napig zene nélkül leszek. Arra gondoltam, milyen fölösleges is volt félnem,nem kell nélkülöznöm mindazt, amit szeretek! Hiszen most is szól a zene...

Reggeli előtt úgy döntöttem elmegyek sétálni a környéken, míg az öreg olajradiátor felmelegíti a házikót. A lábaim alatt ropogó utat erdők és távoli hegyek kísérték és a kezdetben még egymást érő vendégházak is egyre ritkábbá váltak. Végül szinte teljesen eltűntek. Egy gazdaság területén sétálhattam. A távolban kecskék mekegtek, majd a fák között szénát legelésző lovakat pillantottam meg. Először csak egyet, majd ahogy közelebb értem egyre többet és többet. Békésen abrakoltak, és ügyet sem vetettek rám. Időnként megálltam, hogy lefényképezzem őket, majd tovább sétáltam Már a hazafelé vezető úton jártam és azt vettem észre magamon,  gondolatban egészen máshol járok. A szemeim előtt a fantázia képek úgy peregtek  akár  diafilmek, amit a fejemből a hóra vetítettem. Ezek a képek pedig sokszor elszakítottak attól a gyönyörű erdei jelentől, ahol voltam éppen. A jelenbe akkor sikerült visszatérnem, amikor ismét a gazdaságnál járva megláttam egy férfit, aki szénát cipelt a hátán. Sohasem láttam még ilyet! Úgy éreztem most valami nagyon ritka és régi mesterség egyik utolsó képviselője sétál tőlem nem is olyan messze. Mintha a múlt elevenedett volna meg előttem. A fekete szakálla szinte világított a smaragdzöld kapucnija alatt, a szeme pedig mosolygott, amikor egymásra pillantottunk. Intettünk egymásnak és Jó napot kívántunk. Aznap Ő volt az első ember, akihez szóltam. Szerettem volna őt lefényképezni, de bizonytalan voltam és nem akartam őt megzavarni a munkájában, ezért csak mentem tovább. Az emlékezetemben próbáltam megőrizni ennek a múltat idéző  férfi alakját, aki szénát cipelt a hátán, a szakálla világított és a szemeivel mosolygott rám. ..Az életemre gondoltam. Arra, hogy én is szeretném megtalálni a célom és a mesterségem, de egyszerűen nem megy.  Miközben ezeken lamentáltam egy mélyről jövő gondolat jött a felszínre. Valami oka csak kell legyen annak, hogy megszülettem?Bár még nem sikerült megindokolnom a jelenlétem a világban, de az nem lehet véletlen, hogy létezem? De, amíg keresem a küldetésem miért ne dolgozhatnék azért, hogy minél gyakrabban eljuthassak ilyen szép helyekre? Egyenlőre legyen akkor az a célom, hogy mindig legyen rá elegendő időm és pénzem, hogy megengedhessem magamnak az utazást és egyedüllétet, ha éppen erre van szükségem...  

Ebéd után ismét felkerekedtem. Az ottlétem egy különleges napra esett és szerettem volna ott ünnepelni, ahol éppen az út ér. Egy földúton indultam el nem messze a házikótól,  ami hamar egy erdőbe vezetett. Ezen az erdőn keresztülment egy kis patak, ami nagyon tetszett nekem. A fülem madárcsicsergéssel, a tüdőm pedig   friss erdei levegővel lett tele. De bármennyire is tetszett itt úgy éreztem tovább kell mennem, mert még csak alig indultam el és távolabb biztosan szebb helyeken is járok majd.  Miközben a fák között egy meredek parton mentem fel a tisztásra, a távolból egy vonat dudálni kezdett. Ezt a dudaszót többször is hallottam míg sétáltam. Olyan volt, minta a civilizáció hangját hallanám, ami arra figyelmeztetett élvezzem ki a csendet, ami körülvesz, mert hamarosan vissza kell térnem a saját kis életembe, ahol ismét zaj vár majd rám és emberek. A tisztásra kiérve  távoli kis nádtetős kunyhók integettek bizonytalanul felém. Olyanok voltak a távolból nézve, mint kicsiny mesebeli kellékek.Nem tudtam mik ezek a különös építmények, ezért közelebb mentem hozzájuk, hogy jobban szemügyre vehessem őket. Mint megtudtam egy néprajzi élménypark terültén jártam, ami ahhoz volt hasonló mint amilyen a  Múzeumfalu Sóstón. Készítettem is róluk pár képet. A nap közben sütött, a táj olvadt volt és már csak foltokban fehér, a hegyek pedig még a vasárnapi ebédjüktől  bódultan és álmosan pislogtak rám, a fura idegenre, akit egy kutya ugat éppen. Az órámra pillantottam. 13 óra 3 perc volt. Elővettem a telefonom és felhívtam Anyát. Hosszú évek óta január 27.-én 13 óra 3 perckor felszokott hívni ,hogy boldog születésnapot kívánjon nekem. (ez pont olyan hagyomány, mint a szülinapi esemesezések a Drága Barátommal  hogy voltunk-e már ennyi évesek, ahány  centi a legféltettebb testrészünk) Tudtam, most lehet nem keresne, mert nem akarna zavarni túrázás közben, de semmiképp sem akartam megszakítani ezt a szép hagyományt, ezért ezúttal én kerestem Őt. Szerettem volna megköszönni Neki, hogy Ő lett az anyukám és elmondani neki, hogy mennyire szeretem. Bár nem akartam senkivel sem beszélni ebben a két napban, de 13 óra 3 perckor semmire sem vágytam jobban Anya hangjánál.  Míg Vele és Apával beszélgettem  átértem Szokolyára egy Kismaros melletti településre.

A szokolyai látogatásomnak nem volt semmi különösebb célja. Sőt általánosságban elmondhatom, hogy mindazt, amit túrázásnak neveztem sokkal inkább volt kóborlás egy ismeretlen helyen, mint egy tudatos túrázó barangolása a természetben. Nem volt nálam térkép, nem használtam GPS-t ,de még annak sem néztem utána , hogy milyen látnivalók vannak a környéken. Azt sem tudtam, hol járok éppen, egyszerűen csak mentem. Egyedüli tájékozódási pontjaim a Patak , az erdei kisvasút és a tisztáson álló víztorony voltak, ezeket követve tudtam visszatalálni a házikóba.  Az út volt a lényeg és nem az, hogy hová érkezem. Szokolyán kóborolva elkezdtem követni egy táblát, ami  Királyrétre mutatta az utat. Emlékeztem rá egy blogból, hogy itt nagyon szép túraútvonalak vannak és úgy gondoltam ez egy tökéletes hely lenne megemlékezni a születésnapomról, ezért elindultam abba az irányba, amerre a tábla mutatott.  De hiába mentem nem találtam oda. Nehéz is lett volna, mert azt sem tudtam, mit  keresek pontosan. Így egy óra séta után megelégedtem egy füves parkkal a falu határában. A tábla szerint az "Ogre közben" voltam, ahol a vicces tájékoztató szerint "pottyantani 100 méteres körzetben TILOS!" ( remélem a pisilés nem minősült szabálysértésnek) Bár szerettem volna egy szebb helyen megemlékezni erről a jeles napról, de nem volt már kedvem tovább keresgélni és ez a hely sem volt olyan rossz. Ezért leültem ott egy padra meggyújtottam egy teamécsest, elénekeltem magamnak a " Boldog születésnapot", majd kívántam valamit és elfújtam a gyertyát.  Megettem az ünnepi menüt ( gyomorkeserű és snack kolbász) aztán hazaindultam. .. 

Sötétedésig még volt háromnegyed órám, ezért úgy döntöttem  elsétálok a kis patakhoz,mielőtt visszamegyek a Házikóba. Kicsit csalódott voltam, mert egész nap csak mentem, de szinte semmi olyan helyen nem jártam, ami igazán megérintett volna és haragudtam  magamra, hogy nem néztem utána jobban túraútvonalaknak. Egyedül ez a kis patak tetszett aznap, ezért visszavágytam oda. A partjához érve egy Rimbaud vers jutott eszembe, "ahol dalol, dalol a csermely." A lágyan csordogáló patak, ahogy keresztülfolyt az előtte heverő kis sziklákon olyan szép zenét játszott, akár egy cimbalom. Vidám muzsikájához pedig egy kismadár énekelt. Csodálatos koncertet adtak ők ketten! Dallamuk a dobhártyámon keresztül egészen a szívemig lefolyt. Percekig csak álltam és hallgattam lenyűgözve ezt a különösen szép zenét. Mintha magához ölelt volna a Börzsöny és azt mondta volna, hogy "Isten hozott!" Itt a patakparton éreztem azt igazán, hogy ott vagyok ahol lenni akarok. Picit sajnáltam is, hogy ilyen későn fedeztem fel magamnak ezt a szép helyet. Pedig jártam már itt egyszer, de akkor továbbmentem, mert túl közel volt.  Helyette egész nap csak kóboroltam,mert úgy éreztem messzire kell mennem ahhoz, hogy megtaláljam a szépet, pedig mindaz amit kerestem csupán 3 perc sétára volt tőlem. Elgondolkodtam , hogy vajon hány dologgal lehet ez még így az életemben? Olykor igazán messzire lennék hajlandó menni azért, hogy megtaláljam azt, amit keresek,pedig lehet olyan közel vannak hozzám, hogy azt már észre sem veszem.Talán erre mondják, hogy nem látja a fától az erdőt. Miközben ezeken gondolkodtam és kavicsokat szedegettem a partról elővettem a túrabotom és  beleírtam a hóba, hogy "Boldog szülinapot!" Egy sem volt még olyan boldog, mint ez, pedig 30 is volt már előtte. Életemben először köszöntöttem fel magam.Meghitt  pillanatok voltak ezek. Azt hiszem ezt hívják intimitásnak.Mintha képes lettem volna kiválni a testemből, belelátni a szívembe és hosszan magamhoz ölelni önmagam. Olyan érzés volt,mint amikor reggel a meleg ágyban a szeretett nő mellett ébredsz, a karjaiddal átfonod, megcsókolod őt és azt érzed, hogy az élet jó... 

És ugyanezt  éreztem, amikor naplemente előtt rápillantottam az égen aludni készülő ,rózsaszín és narancssárga  pizsamákba öltöző felhőkre. Az éjszakába hervadó égbolton olyanok voltak, mint utolsó ecsetvonások egy hamuszürke papírlapon. A csend, az egyedüllét és a hideg, amik a hétköznapi életemben a legnagyobb félelmeim voltak a Házikóban a legnagyobb kincseim lettek.  A külvilágban hajszolt,  befolyás, népszerűség és másoktól kapott elismerések, amiktől mindig a boldogságot várom itt olyan értéktelennek tűntek. A Börzsöny-ligetben értettem meg, hogy Hamvas Béla miért írta azt az Aranynapokban, hogy inkább választja az intim és meleg magányt a cézári élet, az agón, a siker és nyilvánosság helyett. "Egyszerűen azért, mert ez a gazdagabb. A több." Nappal sétáltam, este olvastam. Teljesen egyedül voltam,mégis  többet éltem, mint amikor állandóan úton és emberek között voltam. Nem kellett hozzá sem diploma, sem nyelvvizsga, vaskos bérjegyzék vagy modern kütyük, hogy boldogulni tudjak.A túrabotom, némi ennivaló, egy üveg bor és egy jó könyv szinte minden szükségletem kielégítette. Csodálatosan egyszerű volt itt minden és nekem csupán erre a pár dologra volt szükségem. Mintha az élet hosszú és nehezen értelmezhető sorai között ki lett volna emelve a lényeg...

Az utolsó estémet mi mással is tölthettem volna, mint Kepes András Istenek és Emberek könyvével?  Az öreg olajradiátor ontotta magából a melegét, a kis asztalon, amiről ízlésesen lepergett a fehér festék egy teamécses égett és a vázából egy kiszárított virág figyelte, ahogy a kanapén fekve vészesen fogynak a könyv lapjai a kezemben. Arra gondoltam ettől jobb nem is lehetne ez az este és egyszerűen nem értettem, hogy találhattam eddig nyomasztónak , ha a lakásomban egyedül voltam és csak egy könyv volt társaságom lefekvés előtt?Közben mediterrán aszalt gyümölcsöket ettem, száraz vörösbort ittam, olvastam a könyvet és megállapítottam, hogy az ízük nagyon jól  passzolnak Kepes András történetéhez. Ezekkel együtt igazán ízletes szellemi csemege volt. . Sajnáltam is, amikor a végére értem a könyvnek. Korán volt még és jó lett volna,ha  tovább időzhetek vele. Olyan szép volt az az este! A kis asztalon egy teamécses égett és a vázából egy kiszárított virág figyelte, ahogy  élvezem a csendet  Egyedül voltam, de nem magányosan. Mintha ismét az anyaméhben lettem volna. És ki tudja? Lehet magzatként is ugyanarra gondoltam a születésem előtt, mint akkor a kanapén fekve. Már egyáltalán nem találtam megnyugtatótan a gondolatot, hogy hamarosan ennek is vége lesz és ismét emberek között leszek.  Nehezen jött álom a szememre... 

Másnap reggel korán felébredtem. Volt még egy pár órám az indulásig és búcsúzóul  szerettem volna elmenni egy különleges helyre. Már tudtam, hogy nem kell messzire mennem, ha valami igazán szépet akarok látni. A kis patakhoz vitt az utam. Ő lett a legjobb barátom, amíg Kismaroson voltam. Pedig hogy utáltam őt eleinte. A kis "rohadék" folyton keresztbe tett nekem, amikor át akartam kelni a túlsó partra. Híd sehol sem vezetett át és túl széles volt ahhoz, hogy átugorjam. Bármi szép helyre akartam menni, mindig az utamat állta és gúnyosan kinevetett, hogy bármennyire  próbálkozok nem tudok átjutni a túloldalra. " Bezzeg, ha nyár lenne nem lennél ilyen kis virgonc"-gondoltam magamban. " Akkor ott mennék át rajtad, ahol csak akarok"-bosszankodtam mindig, de ő csak nevetett ezen. Kétszer még a cipőm is beázott miatta. De ez már csak a múlt volt. Alig vártam hogy újra lássam őt reggel.Leültem a partra és néztem a csordogáló vizet. A  hóba írt "Boldog szülinapot!" még mindig pont olyan volt, mint tegnap.  A patak ismét egy vidám cimbalom muzsikát játszott, de ezúttal nem dalolt hozzá egy kismadár, csak a refrénbe ütötte bele a csőrét  egy fakopáncs. Szerettem volna mesélni neki magamról, csak úgy az életemről, de semmi sem jutott eszembe. Búcsúzni nem akartam, hiszen ahogy ezelőtt fél évvel egy másik helyen, úgy most is ígéretet tettem, hogy visszatérek. Életem legszebb élményei mind vízhez köthetőek és immár teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy nekem sok időt kell töltenem a közelükben.A gondolatok úgy szállingóztak a fejemben, akár a hópelyhek.Néha el is kalandoztam és úgy éreztem, ha csak egy rövid időre  igazán a jelenben tudnék maradni, akkor nagyon fel tudnék töltődni. A hó közben sűrű pelyhekben esett. Ahogy figyeltem a vízbe hulló kövér, fehér cseppeket, olyan volt mint amikor Máltán a parton napozva néztem a mészkősziklákról a tengerbe ugráló gyerekeket. Egyre többen és többen csobbantak a vízbe és a  cigarettán füstje úgy olvadt szét az erdei levegőben, mint a hópelyhek, amikor a patakba estek. Hamar fehér lett minden körülöttem és a " Boldog szülinapot!" felirat is halványulni kezdett. Először csak az "L" betű tűnt el, majd a többi is követte. Végül már csak vonalak maradtak belőle. Arra gondoltam, hogy pontosan így halványulnak el az emlékek. A természet és az idő visszaveszi azt, ami az övé ,és hamarosan az én fejemben is fakóbb lesz a nap, amikor 31 éves lettem. 

A vonathoz később indultam el, mint terveztem. Szerettem volna minél tovább élvezni a Házikó intim magányát és közben elszaladt az idő. A tegnap még napfénytől és olvadt hótól ragyogó táj ismét fehér lett én pedig próbáltam megszaporázni a lépteim a ropogó hóban, mert eléggé késében voltam. Az autók óvatosan  haladtak el mellett, mintha tojáson lépkedtek volna. Egy pillanatra át futott az agyamon, hogy stoppolni kéne, mert nem voltam biztos benne, hogy időben az állomáson leszek. De ahhoz át kellett volna mennem az út túloldalára és akkor sem biztos, hogy felvesznek, ezért hamar lebeszéltem magam erről az ötletről. Miközben a lehetőségeimet mérlegeltem egy autó megállt tőlem pár száz méterre az út szélén. Nem értettem mi történhetett vele. "Talán lerobbant? Vagy csak telefonál? Mindenesetre elég rossz helyen állt meg pont a kanyar előtt"-gondolkodtam ezen míg sétáltam feléje. Amikor mellé értem a sofőr kihajolt az ablakon és megkérdezte, hogy elvihet-e valahova. Hihetetlen, de ez a férfi azért állt meg, mert engem várt! Pedig nem is stoppoltam, és tudtommal nem is gondolkodtam hangosan. Csak látta rajtam a túratáskát és úgy gondolta jól jönne egy fuvar.Még, hogy nincsenek jó emberek! Nagyon hálás voltam a felajánlásért. Kivitt az állomásra, így kényelmesen elértem a vonatot. Csak néhány szót váltottunk egymással. Még a nevét sem tudtam. Talán illetlenség volt, de akkor nem éreztem fontosnak, hogy bemutatkozzunk egymásnak. Túrázó volt Ő is, Én is és egyszerűen csak segített nekem. Ez az ember semmit sem tudott rólam, ahogy azt sem , hogy tegnap lettem 31 éves, mégis Tőle kaptam az eddigi legszebb születésnapi ajándékomat: jóságot és figyelmességet. Mindezt amikor leírtam a jegyzetfüzetembe bizony könny szökött a szemembe. Úgy látszik ahogy idősödöm egyre érzékenyebb leszek. Amikor kiszálltam az autóból még egyszer megköszöntem neki, hogy elhozott és szép napot kívántam neki. Nem is tudhatja ez az út milyen sokat jelentett nekem. Úgy éreztem az elmúlt 2 nap ezzel az élménnyel volt teljes. Remélem egy nap még viszonozhatom a kedvességét. Amikor elindult  még az autó felé fordultam és gondolatban utána szóltam: "Köszönöm, hogy segítettél Nekem! Isten áldjon meg, Barátom!"

 Vége