A testvéreimnek és Herr Mártonnak ajánlva, akik útitársaim voltak ebben az emlékezetes kalandban. 

Nosztalgikus érzésekkel néztem a repülőket a reptéri dohányzóban állva. Hogy is lehetne elfelejteni azt a meleg szeptemberi napot, amikor ugyanitt voltam, és egy kicsit aggódva azt vártam, hogy elinduljon a gép, ami, mint később kiderült, életem eddigi legnagyobb kalandjához repített el engem?  Már ugyan több, mint fél év telt el azóta, hogy a szigeten jártam, de az akkori út emlékei mégis olyan elevenen törtek ott a felszínre, mintha csak most készülnék oda. De már február volt és egészen máshová mentem. Talán azóta én is más lettem.

Miután felszállt a gép ,és kellően kiélveztem, hogy az ablak mellett ülve kedvemre nézelődhetek, elővettem egy könyvet. Volt időm megtanulni, hogy az utazáshoz mindig kell egy könyv, ezért indulás előtti délután még gyorsan elrohantam a könyvtárba, hogy kikölcsönözzek egyet. Ezúttal Szabó Magda Ókút című könyvére esett a választásom, amiért ismét csak Marinának tartozom hálával, hogy ajánlotta nekem.  Már a könyv első oldalai megragadtak, amiben Magda a szüleiről mesélt.  Azt írta róluk, hogy mindketten kivételes tehetségű írók voltak, de egyikük sem járta be azt az életpályát, amit tálentumuk alapján megérdemeltek volna. Ahogy az Ókútban fogalmazott: " ...nem ismerték fel valódi hivatásukat, s ha olykor mégis, csak legyintettek, meg sem próbáltak utat változtatni. Ha szűknek érezték létformájukat, sosem a létformán akartak tágítani, hanem megriadtak, önmagukra gyanakodtak, talán bennük van a hiba, az ő méreteik abnormálisak ,hibásak, s azonnal összehúzták magukat, hogy beleférjenek abban a világba, amelyből kimagaslottak." Magamra ismertem ezekben a sorokban. Sokszor érzem  én is úgy, hogy megrekedtem az életemben, s bár a lehetőségeim meglettek volna rá, hogy a kezembe vegyem a sorsomat, mégsem tettem meg. Legtöbbször lustaságból, máskor félelemből, de önmagam árnyékát sosem léptem át. Ambíciótlan és mindig a pillanatnyi kényelemre irányuló döntéseim egy olyan világot eredményeztek, amiben szűknek érzem a mozgásterem , de én inkább összehúzom magam benne, mintsem megpróbáljak kimagaslani belőle. Szeretném azt gondolni, hogy több van bennem annál, mint amennyit a felszín sejtetni enged, és valahol bennem kincsek rejtőznek .Ettől függetlenül szerencsésnek érzem magam. Sok jó ember vesz körül, akiktől annyi segítséget és szép élményt kaptam az évek során, amiért nem tudok elég hálás lenni.

"Hallo!" köszöntek vidáman a boltokban a németek a hannoveri repülőtéren. Ezt a köszönést egyszerűen nem lehet megunni. Mintha csak azt üzennék vele: "De jó, hogy látlak Téged!" -és szinte várja az ember, hogy megöleljék utána. Ez a köszönés pont olyan megmosolyogtató volt, mint az emeletesen vonaton ülve hallgatni, ahogy a gépi hang bemondja a következő megállókat Hannover és Braunschweig között. Mintha egy nyelvoktató kazettát hallgatna az ember, amiben minden szó tisztán és szépen ki van hangsúlyozva, hogy a kiejtés rögzüljön a diák fülében.(ugyanez már nem mondható el a Nyíregyháza-Budapest Nyugati között járó intercitykről) "Nachste station, Peine!" - szólt dallamosan a nyelvoktató-szerű hang, jelezve, hogy utunk hamarosan véget ér. A vonat  megállt és én nagyon szerencsés embernek éreztem magam, hogy ismét itt lehetek. (Peine Németország északnyugati részén található város Alsó-Szászország tartományában. 50 ezres lélekszámával a kisvárosok közé sorolható az országon belül. A legközelebbi nagyvárosok hozzá Hannover és Braunschweig. Az első írásos feljegyzések róla a XII. században születtek.  A legfontosabb tudnivalók azonban mégsem ezek a városról, hanem az, hogy itt él a nővérem. Lassan hagyománnyá válik ,hogy minden év februárjában elmegyünk hozzá "telelni 1-2 hétre a húgommal és Herr Mártonnal.) 

A városban szinte semmi sem változott az utolsó látogatásom óta. Az egyedüli újdonság az volt, hogy a Storm Strassen az egykori uszoda helyén most csak egy üres építési terület állt. Ezt leszámítva minden ugyanolyan volt, mint egy évvel ezelőtt. Emlékeztem rá mit merre találok, így ismerősként sétáltam a rég látott utcákon. Egy reggel el is indultam a Storm Strassen (ahol a nővérem is lakik), követtem, ahogy az út kanyarodik majd rátértem a Hegel Strassera, amiből szinte azonnal nyílik a Gunzelin Strasse.  Ott a temető sarkánál elfordultam balra és csak mentem , mentem egyenesen előre míg meg nem érkeztem a Heywood parkba. Ezt a parkot fedeztem fel először magamnak Peineban még tavaly (ide jártam ki edzeni),és vált azonnal a kedvenc helyemmé a városban. 

Ezúttal nem edzeni akartam, csak nézelődni kicsit. A tó szélénél állt egy fa, aminek a törzse pont úgy volt meghajolva, mintha egy fotel lenne. Még tavaly döntöttem el, hogy egyszer ücsörögni fogok benne, de akkor túl hideg volt hozzá, hogy megtegyem. Ekkor azonban szépen sütött a nap , így meg tudtam valósítani ezt a  régi vágyam. A tavat néztem. A víz olyan mozdulatlan volt, mintha csak aludna. A felszínét vékony jégréteg borította, olyan volt, mint egy készre dermedt óriási kocsonya. A tükrében úgy látszódtak a távoli fák, oszlopok és házak, mint egy feje tetejére fordított alternatív valóság. A tó túloldalán egy férfi a kutyájával sétált. A bokroktól nem lehetett volna látni őket, de a víztükörben tisztán látszódtak, ahogy sétáltak fejjel lefelé. A férfi megállt és a kutya a farkát csóválta. Majd újra elindultak. Alakjuk a vízen olyan volt, mintha elmosódott mesefigurák lettek volna. Nagyon vicces látványt nyújtottak a tó felszínén aránytalanná torzult testükkel. A fa mellett, amiben ültem, egy pad állt. Eszembe jutott, hogy tavaly mennyire szerettem ennél a lócánál burpeezni ( 4 ütemű fekvőtámasz) és edzeni. Szinte láttam magam előtt a mozdulatsort, ahogyan a Pali feliratú pólómban ,fekvőtámasz helyzetből a mellkasom a földre eresztem,onnan felugrom, néha fújok egy nagyot, majd kezdem előröl az egészet. A pad visszahozta a múltból az egykori önmagam ,akit pont úgy néztem a fa törzsében ülve, mint ahogy a víztükörből figyeltem a sétáló kutya és gazdája meseszerű alakját. Miközben figyeltem az egykori önmagam mozdulatait gondolkodóba estem. Milyen is voltam akkor? Sokat edzettem, önfejlesztő irodalmakat olvastam, és gyakran jártam társaságba. De hiába éltem -önmagamhoz képest- aktív életet, mégis állandó hiányérzet gyötört. Ha hirtelen sok minden történt velem, az átmenetelileg megadta az elégedettség illúzióját, de az élmény sosem volt tartós. Néhány óra, esetleg nap után semmi sem maradt belőlük. Sem a sport, sem a versenyzés, sem a társaságba járás nem tudta megadni hosszú távon azt ,amire szükségem lett volna. Kívülállóként szemlélve az akkori önmagam azt gondolom mindaz, amit csináltam valójában menekülés volt. Menekülés a folyton zakatoló GONDolataim és a megoldásra váró életfeladataim elől. A Sport és a folytonos mászkálás  kiváló alternatívát kínált ugyan, hogy a szőnyeg alá söpörjem azt, amivel nem akartam foglalkozni, és megnyugtassam az elmém, hogy teszek magamért valamit, de csak felületi kezelést nyújtott, nem a valós problémákat orvosoltam vele. Az állandó hiányérzetemet azt hiszem Ram Tzu egyik verse adja vissza a leghitelesebben, amiben azt írta: "Egy lyuk tátong benned, amit kétségbeesetten próbálsz betömni. Különféle élvezeteket töltesz bele, hogy ettől jól érezd Magad. Időnként, amikor elég élvezetre lelsz, a lyuk csordultig telik. Ez a kiegyensúlyozottság áldott pillanata. Ám az űr feneketlen, tartalma keresztülfolyik rajtad, és te megint  ott állsz üresen, kétségbeesetten, még többet akarva..." Nem állítom, hogy gyökeres változások történtek azóta. Talán csak annyi, hogy valamelyest formálódott a gondolkodásom. A születésnapi elvonulásom nagyon sokat segített ebben. Az ott megtapasztalt intim magány óta már tudom ,nem kell a sportba vagy emberek közé menekülnöm ahhoz, hogy jól érezhessem magam. Több időt töltök egyedül, kevésbé hajszolom az élvezeteket, gyakrabban megállok szemlélődni, s bár a korábbiakhoz képest kevésbé vagyok aktív, mégis több valós élményben van részem. (így gyarapodva nem csak lélekben, de tömegben is egy kicsit) Azt hiszem ez a leglényegesebb különbség a mostani és az egy évvel ezelőtti énem között. Mikor már hazafelé indultam utoljára még a padra néztem, ahol a tavalyi Pali továbbra is kitartóan nyomta a négyüteműket. Egy pillanatra megállt,fújt egy nagyot, majd tovább folytatta. Mindaz, amit csinált nagyon megsüvegelendőnek találtam, de tudtam, mire az edzés végére ér már alig marad valami a frissen szerezett gondtalan érzésekből. Az állandó hiányérzet orvoslására ugyanis sajnos nem elég a sport,ahogy az sem, hogy instagram sztorikban azt próbálja  bizonygatni az ember a külvilág felé, hogy milyen király az élete. A minőségibb élethez valami másra lett volna szükség, csak ezt akkor még nem tudtam."Ram Tzu tudja mi a teendő: Téged kell a lyukba hajítani!"

Mint említettem  a kismarosi elvonulásom ízelítőt adott abból, hogy mennyivel másabb, ha az ember az élmények folytonos hajszolása helyett inkább szemlélődik, megáll és befogadja az élet apró kis élményeit, ezért  Peineben is igyekeztem nyitott szemmel járni. Így esett, hogy a   legnagyobb élményeim itt teljesen bagatellnek tűnő dolgok lettek. A nyíló hóvirágok a Gunzeli strasse melletti parkban, a Grüne Aue totemoszlopokra emlékeztető nyírfái, amiknek a törzsébe olyan érdekeset mintákat rajzolt a természet, ami engem leginkább mitológiai istenek szemére emlékeztetett, a Fa a falu központjában, ami úgy nézet ki, mintha egy nagy zöld szív lenne, a St. Jakobi templom fölött egymást mögött úszó szürke felhők, amik úgy követték egymást, mintha vándormadarak lennének, vagy a Willkommen feliratú  ajtódíszek a lépcsőházban, amik nekem annyira tetszettek. Hogy is énekelte a Skorpió? "Kérlek, hogy kelj fej,kelj fel ,jóember! Az élet hidd el, szebb nyitott szemmel. Hisz múlnak a percek, és te átalszol mindent. Kelj fel végre már, jóember!"

De ugyanilyen apró, de emlékezetes élmény volt például, amikor a "falu" felé sétálva egy ismeretlen hölgy a rétről barátságosan integetett felém, a taxisofőr nő, aki rám mosolygott a vasútállomáson, a lány a Lidlben, akinek olyan királyul nézett ki a táskája, vagy az, amikor az am Markton ücsörögve néztem a Hemingway étterem előtt cigiző pincért, aki olyan furcsán kopaszodott. A napjaim csendesen teltek, de mégis tartalmasnak éltem meg őket. Az ebéd előtti gin és aperol tonicok, a zöldséglevesek, amiket a nővérem főzött ( istenien főz), a séták a városban,a délutáni csendes pihenők, amikor az Ókutat olvastam, az esti közös iszogatások és beszélgetések a testvéreimmel és Herr Mártonnal, vagy lefekvés előtt összegezni a Gyönggyel, hogy kivel milyen király dolgok történtek aznap nagyon sokat adtak nekem. De minden fentebb említett élmény közül kiemelkedett a délután 5 óra, ami az itt töltött napjaim legjobban várt pillanata volt. 

Ekkor kezdődött ugyanis a harangjáték a sétáló utcában, amit minden délután elmentem meghallgatni, amíg a városban voltam. (ez alól csak a Berlinben töltött nap volt a kivétel) Számomra ez volt az állandó program Peineban, amit semmi pénzért nem hagytam volna ki, bár nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi vonzott annyira benne. Egyszerűen úgy éreztem ez a 4 perc délutánonként csak az enyém. Ilyenkor egyedül lehettem és kicsit befelé figyelhettem. Nekem a délután 5 óra volt a fix pont, az állandó pozitívum a napjaimban, amikor pontosan tudtam, hogy mit fogok csinálni, és ez adott nekem egyfajta megnyugvást, örömöt és biztonságérzetet. (Peineban mindennap 12:00, 14:00,15:00,16:00,17:00 és 18:00-kor harangjáték  szól a Hemingway étterem tornyából)  Az "előadás" mindig ugyanúgy kezdődött. 17 órakor a St. Jakobi templom harangja megkondult hatszor, majd elhallgatott. A Hemingway étterem tornyában lévő ablak kinyílt és egy kis bábu jött ki rajta trombitával a kezében. ( valahogy úgy, ahogy a kakukkos óráknál, ha egészet üt az óra) Pár másodpercig csak állt és úgy nézett műanyag szemeivel, mintha csak az am Markton összegyűlt közönsége tekinteteit fürkészné. (a közönség általában csak én voltam), majd felharsant a trombita. Utána pedig elkezdtek csilingelni a harangok. A dallam, amit játszottak leginkább a gyerek ágyak fölött szóló altatódalokéra emlékeztetett. A harangok játékát még most is hallom a fülemben. Általában egyedül hallgattam, de volt, hogy a nővérem és a húgom is velem tartott Herr Mártonnal. Miután véget ért a harangjáték  halkan mindig megtapsoltam a kis bábut, akit magamban Jancsinak neveztem el, és megköszöntem neki a szép előadást. Ez ugyanolyan része volt a ennek a kis napi rituálénak, mint 16:50-kor lefényképezni az órát a sétáló utcában , majd leülni a szökőkút melletti padra és várni, hogy Jancsi elkezdje az előadását. Azon a napon, amikor hazaindultunk még búcsúzóul kimentem meghallgatni őt. Még egy videót is készítettem a harangjátékról, és egy darabig itthon is ápoltam  a szokást, hogy délután 5 órakor meghallgassam azt. 

 A hannoveri reptéren folytatódott a " hagyomány", a reptéri ellenőrzéskor ismét szétszedték a táskám. Egy éve egy rózsaszín bolyhos bilincs, ezúttal egy befőttesüvegnyi krumplipürét véltek potenciális veszélyforrásnak az átvilágításkor. Mi tagadás tényleg kincseket rejtett az utazóm, de szerintem egyik sem veszélyeztette mások testi épségét. Volt benne pl. egy Fjallraven Kanken táska a Titus berlinből, ami reményeim szerint évtizedekig hű társam lesz. Egy falevél, amit a " Faluból" hoztam el (a falu neve Essinghausen) és könyvjelzőnek használok. Az Urlaubs Becher feliratú pléh bögrém, egy italkimérő, ami nagyon jól fog jönni, ha majd megtartom a lakásavató bulim, édességek a bio boltból, egy "You are leaving the american sector" szövegű tábla emlékül a Checkpoin Charlieból, szuvenírek a barátaimnak, valamint egy Willkomen feliratú ajtódísz, amit az ajtómra vettem. De magammal hoztam az emlékét a Grüne Aue totemoszlop-szerű nyírfáinak, a délután 5 órai harangjátékok dallamát,  és az élményét annak berlini  kanapénak, ahol olyan boldog voltam. Miután felszállt a gép elővettem egy könyvet. Mert az utazáshoz mindig kell egy könyv, ezt már megtanultam. Az Ókút sok szép élménnyel ajándékozott meg engem, s időnként magamra is ismertem benne. Ebben a könyvben találtam meg a régóta keresett férfi mintát is Szabó Elek személyében, akinek a könyvbéli alakja követendő példává vált számomra, hogy milyen emberré akarok válni. Már csak a Für Elise-ben tudtam meg, hogy Ő sem volt tökéletes, de hát senki sem az. A gép éppen egy felhőn haladt keresztül, amikor kinéztem. Az ablakból csak szürkeséget lehetett látni mintha köd lett volna. Majd ,amikor kiértünk belőle ismét tiszta lett az ég. A gép alatt a felhők olyanok voltak, mintha egybefüggő hómezők lettek volna. Fehérségüket egy piros és narancssárga sugár  szelte át,ami bevilágította az égboltot. Éppen akkor ment le a nap. Sosem láttam még az alkonyatot 11 ezer méter magasan. Azt hiszem az utazás ezzel az élménnyel volt igazán teljes. Ahogy néztem a lenyugvó napot, és az alatta úszó vattapamacs felhőket  arra gondoltam, hogy a mondás csakugyan igaz: a felhők fölött tényleg mindig süt a nap.