Tudod, vannak napjaim az évben, amiket én  úgy nevezek, kékbetűs ünnepek. Nem jár érte hosszúhétvége, nem húzzák fel a nemzeti lobogót, és sem mondja senki sem, hogy boldog ünnepet!  Nekem mégis ezek a legszebb napjaim az évben, amikről magamban mindig megemlékezem. Összegyűjtöttem most belőlük tizenkettőt neked. Születésnapomra ezeket adom ajándékba neked.

Január 27.: A harmincegyedik születésnapomat Kismaroson töltöttem. Kepes Andrástól az Istenek és embereket olvastam, vörösbort ittam és túráztam a Börzsönyben. Aznap sokat gyalogoltam. Már esteledett, amikor találkoztam a kis erdei patakkal, ami a szállásomtól csupán néhányszáz méterre volt. Egésznap őt kerestem. Tőle tudom, hogy a jó dolgokért nem kell messzire menni. Leültem a partjára, és a túrabotommal beleírtam a hóba, Boldog születésnapot! Előtte sohasem köszöntöttem fel magam. Az volt az eddigi legboldogabb születésnapom.

Február 11.: Berlinben voltam. Láttam a Parlamentet, a diadalívet, egy tetovált arcú harmonikást, egy férfit női ruhában és a csókolózó elvtársakat a Berlini falnál. Mégis csalódott voltam. Úgy éreztem nem találtam meg az én Berlinemet. Aztán az Alexanderplatzon társamul szegődött Stanislaw Lemtől a Pirx pilóta kalandjai. Nagyon örültem neki. Majd a Kastenienallee 86 szám alatt beleültem egy bőrkanapéba,ami ki volt téve az utcára. Boldog voltam. Ott volt az én Berlinem.

Március 3.: Ezen a napon ismertem meg a Kék Lótuszt. Egy Kinesio Tape kezeléssel indult az ismeretségünk, végül a terapeutám lett. A legféltettebb titkaimat is rá mertem bízni. Cirkuszba vitt magával, Rapülők koncertre a Főnixbe. Az ő javaslatára kezdtem el újra írni. A Kék Lótusz adott nekem bátorságot merjek élni. Ha ő nincs, talán sohasem lett volna merszem elindulni később a Kinizsi százason, egy hétvégét egyedül töltenem a Börzsönyben, vagy éppen társaság nélkül elmennem egy kulturális rendezvényre.Míg élek hálás leszek neki.

Árilis 12.: Ekkor jöttem rá, hogy vannak kékbetűs ünnepek. Karanténban voltunk, és én mindent reggelt azzal kezdtem, hogy naplót írtam. Április 11-én volt a költészet napja, amiről egy adomány kávézó  online  huszonnégy órán keresztül megemlékezett. Egésznap verseket hallgattam. Mámoros nap volt. Ám minden mámort másnap követ, és én szomorú voltam, hogy visszatértek a hétköznapok. Aztán írni kezdtem a spirálfüzetembe az előző napi élményeimről:

„ Vannak olyan ünnepek, amiket a társadalmi piros betűssé tett, függetlenül attól, hogy az jelent-e számomra bármit is. És vannak személyre szabottak, amik kékbetűsek. A tegnapi ilyen volt nekem. Tetszik a felismerés, hogy nemcsak piros ünnepek léteznek. A kéket ugyan nem jegyzik a naptárakban, ám nem is szükséges, hiszen sohasem feledkezik meg róluk az ember.”    

Május 21.: Tudod ismerek egy lányt, akit Szép Asszonynak nevezek. Ő lélekben olyan, mint én, csak nőben. Mióta ismerem tudom, hogy milyen szép nő lennék. Fekete lenne a hajam, a hangom, mint a legszebb blues dalok ,és annyi érzelem lenne bennem, mint a napban, ami ugyanúgy süt az apácákra és a kurvákra is. Május 21-én, a születésnapjára, leírtam neki, mi az a huszonnégy dolog, amit szeretek benne. Hét napon és éjszakán át írtam a levélkéket. Közben folyamatosan rá gondoltam. Talán érzelgősen hangzik, ám boldoggá tett a gondolat, hogy örömet okozhatok neki. Életem egyik legszebb hete volt.

Június 27.: Ekkor találkoztam Váratlannal a Margit-szigeten. Ha ismernéd, nagyon kedvelnéd őt. Ő ugyanis egy olyan nő, aki bármikor megszerel egy csöpögő vízcsapot, istenien főz, ha kell, beugrik a Dunába a kutyájáért, szereti József Attilát és a Zabhegyezőt, és úgy figyel rád, ahogyan csak a legbölcsebb cseresznyefák tudnak. Azon a napon cserszegi fűszerest bort ittunk a Duna parton, átsétáltunk az Árpád- hídon, megfogtuk egymás kezét a Váradi utcán, és Palton Karataev-től hallgattuk az Oceant az ágyában fekve. Mióta ismerem tudom, hogy egy nőnek a keze az egyik legszebb testrésze. Váratlannak nagyon szép kezei vannak.

Július 23.: Krynicán voltam életem első Spartan Beast versenyén. Féltem. Nem bíztam az erőmben. Aztán a táv felénél sikerült egy olyan akadályt megcsinálnom, amit lehetetlennek gondoltam. Arra a sikerélményre volt szükségem, hogy elhiggyem, képes vagyok teljesíteni a versenyt. Megmásztunk egy meredek hegyet, szögesdrót alatt kúsztunk, fájtak a  térdeink. Tetőtől talpig koszos voltam, és elmondhatatlanul boldog. Hét órán át tartott a nagy kaland. Igazán férfias küzdelem volt. Arra az érmemre nagyon büszke vagyok.

Augusztus 23.: Zengőkertben történt. Azon az éjszakán, amikor olyan lehetetlenül sok csillag volt a zalai égbolton voltam először igazán szerelmes az életbe. Tudod, van az a tudatállapot, amikor kinyílik a szíved, és rájössz,  egy vagy mindenkivel. Egész este mezitláb táncoltam egy jurtában együtt sok jó emberrel, állattal, növénnyel, csillaggal. Pontosan tudtam, hogy a körülöttem lévők mit éreznek.A tánc gyógyít.

Szeptember 14.: Az összes közül ez a legszebb kékbetűs ünnepem. Ezen a napon találkoztam ugyanis először M-mel egy kávézó teraszán, délután fél hatkor. Megkérdezte tőlem, hogy van-e a kedvem  megnézni vele egy filmet. És nekem volt. Bizton állítom, ez volt életem legjobb döntése. A Krisztus utolsó megkísértését néztük meg. Aztán megnéztünk még egy klasszikust. Majd még egyet. És még egyet. Mire észbe kaptam eltelt öt év és M-mel barátok lettünk. Ő a kicsi szárny az életemben, amiről Jimmy Hendrix énekel a Little Wingben.

Október 18.:  Ezen a napon vettem meg életem első Paul Auster könyvét, a Brooklyni balgaságokat. Borzalmasan másnapos voltam. Egy padon ültem, a könyvet lapozgattam, és egy férfit néztem, aki hegyes orrú cipőt viselt és Armani Aqua illatot húzott maga után. Akkoriban már hosszú ideje szenvedtem egy írással, ami kezdett az egészségem rovására menni. Az előző esti alkohol gőze és fűszeres cigaretta füstje egészen érdekes gondolatokat indított el bennem. Arra gondoltam, hogy nem az ember választja a hivatását, hanem a hivatás őt. Azon a napon jöttem rá, hogy én író vagyok. Egyenlőre még csak írócska.

November 28.: Tudod, van az úgy, hogy az emberek összevesznek. És ilyenkor olyan súlyos  szavakkal dobálják meg a másikat, amiktől megreped a szív és részleges lélekszakadást szenvedsz. És az bizony borzalmasan lassan gyógyul. Velem is ez történt, amikor magamra haragítottam egy anyát, aki a lányát féltette. Akkor már fél éve a sebeim nyalogattam, a részleges szakadás azonban semennyit sem gyógyult.  Azon a napon azonban úgy alakult, hogy megkerestük egymást a lányát féltő Anyával. Bocsánatot kértünk a másiktól az okozott sebekért és érzelmesen kibékültünk. Olyan volt, mint a mesékben. Az maga volt a csoda. A részleges lélekszakadásom meggyógyult.

December 12.: Ekkor fejeztem be az első olyan novellámat, ami először jelent meg folyóiratban. Ez volt a Veronka. Beteg voltam. Felébredtem hajnalban, és csak írtam. Még arról is elfeledkeztem arra a pár órára, hogy lázas vagyok és folyik az orrom. Tudom, szeretem Veronkát. Anyából és az apai nagymamámból kevertem őt össze. Ahogy szeretem az összes szereplőmet, akikről eddig írtam. A Kék Lótusz azt mondta, ők az én gyermekeim, akikre legyen büszke. Időnként elcsodálkozom azon, hogy milyen sokan laknak bennem.

Több kékbetűs ünnepem is van persze, ám úgy gondolom mára ennyi is elég lesz. Tudod az ünnepek fontosak. Ezek a mi jóvátételeink a „nyolctólnégyigekért”, a befizetésre való számlákért, a hétköznapok apró bosszúságaiért. Most, hogy egy évvel öregebb lettem, és bölcsebb is talán, arra jöttem rá, hogy az elmúlt harminchárom évemnek azok voltak a legszebb pillanatai, amikor adtam. Valami személyeset, valamit önmagamból. Mindig azok voltak az igazi ünnepek. Ilyenkor éreztem igazán azt, hogy élek. Tudod a szív az egyetlen olyan szervünk, amiből minél többet adsz, annál inkább gyarapszik. Olyan, akár egy mesebeli pénztárca, amiből minél többet költesz, annál több bankó lesz benne. 

Köszönöm, hogy velem ünnepeltél!