Egy belvárosi kávézó teraszán ültem. Előttem egy tányérban palacsinta és egy korsó málnaszörp pihent az asztalon. Nagyon tetszett a hely! Különösen a terasza. Műfűvel volt befedve, a virágládákban muskátlik piroslottak, a sarokban egy hatalmas pálmafa állt, az ülő alkalmatosságokon pedig látszott, hogy nem egy IKEA-s sorozatgyártmány, hanem egy kreatív ember keze munkáját dicséri. Sok ember volt ott aznap. Néhányan csocsóztak, egy hordozható főzőlap mellett egy hölgy palacsintákat sütött, a szomszéd padokon tinédzserek beszélgettek, bent a kávézóban pedig önkéntes diákok és felnőttek mosogattak és pakolásztak. A számítógépből zene  szólt, amire néhányan táncolni kezdtek. Még Tőlem is megkérdezték nincs-e kedvem csatlakozni, de ezt a felkérést udvariasan elhárítottam. Rettentően zavarban voltam. Sosem jártam még előtte olyan kávézóban, ahol önkiszolgálás van, a vendégek maguk után mossák el a poharaikat, és semminek nincs fix ára, annyi pénzt dobsz be a kihelyezett pénzgyűjtő urnákba, amennyit gondolsz éppen. Pedig a Labor Café a Szarvas utcán egy ilyen hely. "Ne zörögj az apróval, támogass papír pénzzel!"- állt a felirat az urna fölött. Innen tudtam nagyjából belőni, hogy mi lehet az a minimum összeg, amit illik itt hagyni. Nagyon tettszett a kávézó formabontó szellemisége ,és az  is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ide nem hétköznapi emberek járnak. Mindenki nagyon barátságos volt. Én viszont nem az a típus vagyok, aki pillanatok alatt feloldódik idegenek között. Inkább olyan, aki, válaszol, ha kérdezik, de amúgy alig szól egy szót is, feszengve szemléli új környezetét, igyekszik nem túl feltűnő lenni, és olyan gyorsan leül egy távoli székre a teraszon, amennyire csak lehet. Utána pedig próbál úgy tenni, mint aki elfoglalt éppen, és még véletlenül sincs zavarban. Én pontosan ezt csináltam. A telefonom nyomkodtam. Sporthírek, semmitmondó facebook posztok, pár fénykép az instagramra, és elolvastam egy e-mailt, amit az egyetemről küldött a leendő matektanárom, hogy hétvégi óra elmarad, majd a jövőhéten lesz pótolva. (azt sem tudtam, hogy nekem órám lett volna azon a szombaton)  Szép szeptemberi délután volt. Körülöttem sok vidám ember, de nekem mégis rettenetesen rossz kedvem volt. A Szép asszonyra gondoltam. Akkoriban Ő jelentette nekem a mindent,de a kapcsolatunk addigra már leáldozóban volt ,és emiatt magamat okoltam. Tulajdonképpen a Laborba is azért keveredtem el aznap, hogy végre csináljak valamit, azon kívül, hogy folyton arra várok, hátha ír nekem. ( bár itt is arra vártam) 

Úgy félórája üldögélhettem már így , amikor egy lány lépett be. Mályvaszínű vékony pulóvert, fekete farmert és szintén fekete félcipőt viselt. Szőke, félhosszú haja fel volt tűzve, ajkán halvány rózsaszín rúzs volt. Nem volt egyáltalán túlgondolva az öltözéke, mégse lehetett Őt nem észrevenni. Mosolyogva köszönt a teraszon lévőknek, majd bement a kávézóba. Úgy tűnt otthonosan mozog ezen a formabontó helyen ,és ismeri a társaságot. Beszélgetett az emberekkel, olykor hangosan felnevetett. Mi tagadás tetszett a lány! Különösen az arca. Volt benne egyfajta kislányos báj, derű, és harmónia ami vonzotta a tekintetem.  Gyakran rá-rá pillantottam, de igyekeztem nem túl feltűnően tenni. " A filmklubra jöttél?"- szólított meg a lány teljesen váratlanul. A tekintete barátságos volt, érdeklődő és mosolygott is közben. Én pedig néztem rá bambán ,és meglepettségemben csak annyit tudtam mondani neki, hogy "Nem, én nem arra jöttem." Igazából nem is tudtam, hogy aznap filmklub is lesz a kávézóban, azt pedig már nem akartam neki mondani, hogy akkora proli vagyok, hogy csak az ingyen palacsinta miatt vagyok itt. (a Laborban aznap egy "lekvárpusztító palacsintamaraton" nevű program volt) Lassan indulnom kellett volna, hogy elérjem a buszt, amivel haza akartam menni, de végül úgy döntöttem maradok még egy kicsit. Semmi kedvem nem volt egyedül az ágyban a Szép Asszony miatt búslakodni. A filmklub ötlete egy csinos lánnyal pedig kifejezetten tetszett. Így néhány perc hezitálás után összeszedtem a bátorságom ,és félszegen odamentem hozzá, hogy megkérdezzem ,lehet-e még csatlakozni a filmezéshez.  " Hát persze!"-mondta a lány mosolyogva.

A filmklub a kávézó kistermében volt megtartva. Egyszerű, igényesen berendezett szoba volt, egymással harmonizáló színekkel. Filmezésre tökéletes volt. A TV egy üvegasztalon állt, amivel szemben egy kényelmes, krém színű kanapé volt.  Én a kanapé egyik szélére ültem le, mellettem pedig a barátságos lány foglalt helyet (ennek kifejezetten örültem). A Krisztus utolsó megkísértését néztük meg, William Dafoe főszereplésével és Martin Scorsese rendezésében. A film egyszerűen ZSENIÁLIS VOLT! Nekem, akinek addig a Rocky I-VI részei jelentették  a filmművészet csúcsát (tényleg jó filmek) óriási élmény volt látni egy ilyen horderejű alkotást (hosszú időre be is tiltatta a katolikus egyház)  A film után beszélgettünk a lánnyal a látottakról. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy újdonsült filmezős partnerem iszonyatosan olvasott és műveltségben klasszisokkal fölöttem áll. Ezt nem kishitűségből írom, ezek csak egyszerű tények. Nagyon tetszettek a gondolatai, ahogy kifejezi magát. Könnyed volt, letisztult, választékos, és zsigerből olyan szavakat használt, amikről azt sem tudtam mit jelentenek. A lehetőségeimhez mérten én is igyekeztem hozzájárulni a minőségi eszmecseréhez, de ez nem volt könnyű. Miután rendet raktunk a kisteremben, és eljöttünk a kávézóból, még egy darabon együtt sétáltunk a városban. Kellemes kora őszi este volt, az utcákon csak néhány ember lézengett.  A vallásokról beszélgettünk. Tetszett a lányban, hogy jártas a témában, és van egy belső meggyőződése a világ működéséről. Elmeséltem neki, hogy régebben jártam rendszeresen egy meditációs központba a városba, és pár témába vágó felismerésemről is beszéltem neki, hogy ne tűnjek olyan műveletlennek.  Kíváncsi tekintettel szemlélt a lányt. Nem úgy persze, ahogy egy nő néz egy számára vonzó férfira, inkább úgy, mint aki egyszerűen csak figyel a másik mondandójára.  Ekkor tudtam meg, hogy hogy hívják. Marina volt a lány neve. Milyen különleges név! Sosem ismertem még egy Marinát sem előtte. Miután elköszöntünk egymástól még betértem a Yes-be inni egy sört. A délután olyan hatással volt rám, hogy még egy kis időre arról is elfeledkeztem, hogy a Szép asszonnyal mennyire bántóan távol kerültünk egymástól az utóbbi időben. Míg a söröm kortyoltam megkerestem Marinát a facebook-on és ismerősnek jelöltem.  Így kezdődött az ismeretségem vele. 

Attól a naptól fogva rendszeres résztvevője voltam a Laboros filmkluboknak. Tetszett ez az új közeg, és hogy itt olyan filmeket nézhetek, amikről még csak nem is hallottam korábban. Még a csütörtöki edzésekről is lemondtam, hogy ott lehessek. Marina nagyon profi módon szervezte meg a mozizásokat. Minden hétnek megvolt a maga tematikája, amin belül több filmből is lehetett választani. Ennek ellenére eleinte csak ketten néztük a jobbnál jobb klasszikusokat a kisterem kanapéján ülve. Ilyen volt pl.:a Taxisofőr, a Felhők a Gangesz felett, a Barát, vagy a Félelem és reszketés Las Vegasban, hogy csak néhányat említsek... Minden egyes film az újdonság erejével hatott rám. Nekem ezekkel a csütörtök estékkel vette kezdetét egy olyan belső utazás, amin a későbbiekben élmények és felismerések sokasága várt rám.  Lenyűgözött Marina szerteágazó tudása, amikor egy-egy filmezés után beszélgettünk, és kifejtette nekem a véleményét pl. a közéleti dolgokról, művészetekről, szenvedélybetegségekről, vagy épp a buddhizmusról. Legtöbbször érdemben hozzá sem tudtam szólni az adott témához, hiszen a tudásom (legjobb esetben is) csak felszínes volt róla. A társalgás ezen szintje teljesen ismeretlen volt számomra, de nagyon tetszett! A filmklubunkhoz idővel új tagok kezdtek csatlakozni,a kanapét lassan kinőttük. Két személyes filmezéseink a különlegességek iránt érdeklődő emberek közös csütörtök esti programjává nemesedett. Jó társaságba kerültem.

Egy nap  Marina írt nekem egy üzenetet. Megkérdezte, hogy lenne-e kedvem  vele és egy barátjával koncertre menni az Öreg Motorosba.Ez egy kocsma a város központjában. Akkor már ismertük egymást néhány hete. Nagyon jól esett, hogy megkérdezte, de mi tagadás őszintén meglepett vele. Nem gondoltam volna, hogy filmklubon kívül is szívesen találkozna velem. Természetesen igent mondtam. Amikor először beléptem a Motorosba emlékszem arra gondoltam, hogy ez meg mi? Tele volt a hely idős fazonokkal. Egyszerűen nem tudtam értelmezni, miért múlatja valaki az időt valaki aggastyánokkal. Néztem is Marinára kicsit értetlenül, hogy milyen nyugdíjas buliba hozott el engem? Ő azonban láthatóan jól érezte magát a szép korúak között, sokukat ismerte is. Száraz Tamás zenélt ott aznap, aki rock feldolgozásokat játszott, zömében a '60-as-'70-es évekből. The Doors, Led Zeppelin, Eric Clapton, Rolling Stones, Dire Straits, Pink Floyd, és ehhez hasonló előadók szerepeltek a repertoárjában. Óriási hangulatot csinált! Tátott szájjal hallgattam a jobbnál jobb zenéket. Nagyon jól éreztem magam az Öreg Motorosban az öreg motorosok között! Volt egy dal, ami különösen megfogott közülük. Ez volt Jimmy Hendrixtől a Little Wing. "Well she's walking through the clouds"- énekelte Tamás. És az a gitárszóló, ami utána jött...  Ebben a dalban benne van minden, amit Marina jelent számomra.

Két hetente csütörtökönként állandó program lett a filmklubok utáni Száraz Tamás koncert a Motorosban, de volt, hogy ezen kívül is elmentünk oda beszélgetni. Egy ilyen beülős estén Marinával a férfi-nő kapcsolatokról diskuráltunk. Akkor azt mondta nekem teljes meggyőződéssel, hogy szerinte a barátság sokkal magasabb szintje az emberi kapcsolatoknak, mint együtt járni valakivel. Ez a gondolat nagyon bennem maradt, de idegennek éreztem akkor. " Már hogy lenne egy egyszerű baráti viszony több egy nővel, mint randizni és lefeküdni vele?"- gondoltam magamban. Ez volt az első nagy tanítás, amit kaptam Tőle.Hosszú időre volt szükségem, míg megértettem  ennek az állításnak az igazságát.  Tulajdonképpen ebben a kijelentésében benne volt minden, ami Marinát jellemzi: a szabadelvűség, a felvilágosult gondolkodás, a szokványostól teljesen eltérő életfelfogás. Egy modern kori hippi lány, aki "a felhők között lépeget, kavargó ,fékezhetetlen képzelet." 

Szép időszak vette kezdetét. A Labor formabontó közegében egyre otthonosabban éreztem magam, új embereket ismertem meg.Életemben először jártam Németországban, megismerkedtem Krisztivel, elolvastam Szerb Antaltól az Utas és holdvilágot ,és megcsináltam a Kinizsi százas túrát. Marinával pedig a filmklubok és Motoros koncertek mellett egy ideig jártunk együtt abba a meditációs központba is, amiről az első találkozásunkkor meséltem Neki. Ennek ellenére a kapcsolatunk nem volt túl elmélyült, hisz kevés személyes dolgot tudtunk egymásról. Inkább egy jó ismerősként tekintettem rá. Azt hiszem az első lépést akkor tettem meg felé, amikor a túra után írtam egy blog bejegyzést, amiben Őt is megemlítettem. Megköszöntem neki a szurkolást, és azt, hogy tanít, formál engem. Ez volt az első alkalom, amikor elmondtam neki, hogy milyen fontos szerepet tölt be az életembe. 

A túra után néhány héttel utána írt nekem egy üzenetet. Megkérdezte, hogy nincs-e kedvem vele és egy barátjával strandra menni a Sóstóra. Természetesen volt kedvem hozzá! Micsoda élmény volt! Napoztunk a parton, cseresznyét ettünk, ott fürödtünk, ahol fürödni TILOS, este vodkaszódát ittunk a Deszkásban ( ez egy vendéglátó hely a tó mellett) és kis híján még egy zártkörű bulira is be tudtunk lógni. Nagyon sokat nevettünk! Azon a napon átéltem a gondtalan, bohém fiatalság élményét, amiből korábban oly kevés jutott, de mindig is vágytam rá. "Pillangók, zebrák, holdfény és tündér fabula. Mind ez, amiről álmodik." Nagyon hálás voltam Marinának azért a kora nyári kalandért. A barátságunk számomra  azonban mégsem ezzel a sóstói délutánnal kezdődött, hanem a születésnapjával, amire engem is meghívott. Mondanom sem kell,  mennyire jól esett, hogy rám is gondolt. Bár,ahogy az első Motoros koncert esetében is, úgy akkor is őszintén meglepődtem rajta. Nem gondoltam, hogy még egy ilyen különleges napon is szívesen találkozna velem. Egy csokor szellőrózsát vittem neki ajándékba. Ez volt az első dolog, amit adtam neki. Így kezdődött a barátságom Vele.

Még régebben megnéztünk  egy filmet a filmklubon. Álmodozók volt a címe. A '68-as párizsi diáktüntetés idejében játszódó történetben a különc testvérpár, Isabelle és Theo egyedül maradnak a szüleik belvárosi lakásában. Egy napon megismerkednek  Matthew-val, a fiatal és gátlásos amerikai fiúval, aki még csak néhány napja érkezett a városba. Összebarátkoznak és a fiú hozzájuk költözik. Matthew pedig a testvérek hatására levetkőzi a gátlásait. Hárman együtt alakítják ki az együttélés szabályait, aminek segítségével felfedezik a saját érzelmi és szexuális identitásukat.Tudjátok én elég sokáig kerestem az enyéimet.  Kerestem őket a sportban, spirituális és önfejlesztő utakon,de sehol sem éreztem magam odavalónak. Csak annyiban voltam biztos, hogy fura vagyok, és nem tudom milyen emberek illenek hozzám. Még az is megfordult a fejemben, hogy lehet hozzám nem is való senki, ilyen lelki beállítottsággal lehetetlen érvényesülnöm.Egyedül éreztem magam. (Egyedül vagyunk ,Tibor!) Arra vágytam, hogy egyszer hátha én is találkozom olyanokkal, akik a szárnyaik alá vesznek és ,ahogy Matthew esetében is az Álmodozókban, segítenek felfedezni ,milyen ember is vagyok. Nekem Marina volt az az ember az életemben, aki segített ebben. Mert én az Ószőlő utcán, az általa megismert motorosba járó, partizán strandoló, különc, művész-hippi világban találkoztam az enyéimmel. Itt tudtam meg milyen ember is vagyok, kikhez tartozom.

A bohém fiatalság tapasztalatát, amire mindig is vágytam, velük éltem át, és bontogatni kezdte szárnyait egy apró, kicsi szárny. Úgy éreztem repülök, amikor szólt egy nagyon régi blues az ibrányi naplementében, amikor olcsó fröccsöt ittunk és zsíros kenyeret ettünk egy rettenetesen öregfiúk koncerten, vagy amikor Beatlest hallgattunk egy kalandos éjszakán. Marina pedig végig velem volt és esthajnal csillagként mutatta nekem az utat, hogy el ne tévedjek a hold sötét oldalán. Elvitt magával a Babérligetbe, megmutatta egy Ókút gyerekkori kincseit, és elénekelte Nekem a Für Eliset. Megtudtam Tőle, hogy "Apu azért iszik, mert Te sírsz", és azt, hogy a barátság miért az emberi kapcsolatok legmagasabb szintje Voltunk együtt Munkácsy kiállításon, ahol elvarázsolt a "Leány tálcával" ,ültünk együtt a Deszkásban borús időben, de a legderűsebb békében, és éltük át együtt a teljes (bor) mámort szivárvány és pipacsmezők között egy biciklizős délután. Elvitt Kansas Citybe és Maxicoba egy rózsakerti éjszakán, sőt egyszer még túl is az Óperentzián is! "Egy szellőn utazva." Ez a lány valahogy mindig tudta mire van éppen szükségem, sokszor jobban saját magamnál, és ezért nagyon hálás voltam neki. Marina azonban nem csak a szép élményeknél volt velem.Akkor is, amikor nehéz idők köszöntöttek rám. Mert bizony éltem át komoly szélsőségeket is utazás közben, amiket nem éreztem egészségesnek. És emiatt úgy elbizonytalanodtam, hogy még a legalapvetőbb dolgokban sem voltam biztos magamat illetően. A kérdőjelek olyan nagyok voltak, hogy néha már a sírás kerülgetett. Amikor a leginkább úgy éreztem, hogy egyedül maradtam a hold sötét oldalán ,váratlanul felbukkant és esthajnal csillagként mutatta Nekem az utat tovább. "Ha bús vagyok betér hozzám ezer mosollyal, amit nagylelkűen borít rám."  És én meséltem neki. A legféltettebb titkaimat is rá mertem bízni. A Szép Asszony óta Ő volt az első Nő, akinek ennyire meg mertem nyílni. És miközben meséltem a lány kíváncsi tekintettel szemlélt. Nem úgy persze, ahogy egy nő néz egy számára vonzó férfira. Sokkal inkább úgy, mint aki egyszerűen csak figyel arra akit szeret és megtesz minden azért, hogy segítsen neki. Ekkor jöttem rá, mit értett azon Marina, hogy a barátság az emberi kapcsolatok legmagasabb foka. Azért mert jelen van benne a teljes elfogadás, önzetlenség és feltétel nélküliség. Felemel, nem korlátoz. Minden rendben-mondja! Minden rendben! Vegyél el Tőlem bármit, amit csak akarsz, bármit!" Mert Marina egy ilyen ember. Csupa elfogadás, szeretet. Egy modern kori hippi lány, aki még a nehéz időkben is folyamatosan arra biztat: "Repülj, kicsi szárny!" 

Éppen ezért  a kapcsolatunkhoz méltó ajándékot szerettem volna neki adni. Nemrég ünnepelte a születésnapját. Azt, hogy írásos formában is megemlékezek erről a különleges napról még akkor döntöttem el, amikor legutóbb együtt strandoltunk a Sóstón. Késő délután volt, sütött a nap, körülöttünk sok ember, s mi álltunk a szökőkút mögött 4-en, és hallgattuk a Beat-lesztől az Elenaor Rigbyt. Abban a pillanatban benne volt minden, ami Ő. Olyan volt, mintha kivetült volna a lelke és én láthatnám, érezhetném azt. Ha jobban el akarjátok képzelni Őt ,csak gondoljatok egy sóstói késő délutánra, amikor a júniusi nap már langyossá szelídült , lengedezik a szél, a szökőkút vize vidáman csobog, s ti álltok ott teljes harmóniában és hallgatjátok egy '66-os Beatles album valamelyik dalát... Na, Marina pontosan ilyen. Hosszan lehetne írni róla, de nem szeretném, hogy a szavak között elvesszen a lényeg. Mert a lényeg csupán annyi, hogy szeretem ezt a lányt! Ahogy Juhász Gyula Annája benne élt a költő minden félre csúszott nyakkendőjében, úgy van Ő benne nekem miden Hamvas Béla és Szabó Magda könyvben, Beatles és Jim Morrison dalban, sóstói sétákban, Motoros estékben, kirándulásokba Barnabással, ( Ő a biciklim) és minden liberális gondolatomban. Hálás vagyok neki, mert Ő mutatta meg, milyen ember vagyok és kikhez tartozom.

Életem egyik (ha nem) legjobb döntése volt, amikor  néhány perc hezitálás után félszegen odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, lehet-e még csatlakozni filmezéshez. Emlékszem szép szeptemberi délután volt. "Hát persze!"- felelte mosolyogva a lány, és  útnak indult egy repülni vágyó kicsi szárny...

Isten éltessen!