- Meg tudná mondani hány óra van?- ütötte meg egy kérdés a fülem a Kossuth utcán sétálva.
Novemberi melankóliám zajától alig jutott el a tudatomig, hogy valaki megszólított engem. A hang irányába fordultam. Egy féllábú hajléktalan ült az utca egyik mocskos kőlépcsőjén, amely egy keskeny homlokzatú, magas ház ajtajához vezetett. Ő szólított meg engem. Ápolatlan, hosszú hajával, kövérkés arcával, és gondozatlan szakállával pont úgy nézett ki, mint a blues királya, Bill, csak Ő a trónszékét egy koszos lépcsőfokra cserélte... Királyi hintóját- egy kopott,szürke járókeretet- a ház falának támasztotta, trónja mellett,pedig ott pihent jogara- a műlába-, és egy csíkos, nagy szatyorban minden földi vagyona. 

-14 óra 10 perc van-  válaszoltam neki.
-Köszönöm!-mondta Bill, majd még félszegen megkérdezte: -Bemennél nekem a dohányboltba venni egy teát? Kifizetem- tette hozzá.
-Persze!-válaszoltam, majd leereszkedő fölényességgel kinyitottam a tenyerem, és vártam, hogy az aprót bele tegye.
-Pár forinttal lehet ki kell majd egészíteni-vallotta be a király, miközben érméit a kezembe potyogtatta. 
-Nem probléma, megveszem-nyugtattam meg Billt.

A boltba belépve rettenetesen elszégyelltem magam. Hogy volt szívem pénzt elfogadni egy nincstelentől? Hiszen lehet ennyi volt az összvagyona. Hogy lehetek ennyire suttyó? Erre a teára én is igazán meghívhatnám... Amikor kijöttem a dohányboltból a király kezébe nyomtam az üdítőjét és visszaadtam az apróját. -Erre a vendégem voltál-mondtam neki, majd elköszöntünk egymástól. Alig pár métert mentem csupán, amikor az előző "jó cselekedetem" örömének helyére ismét novemberi melankóliám zaja lépett. Pedig szép idő volt aznap, de mégis csak november, amikor a leginkább  hajlamos vagyok a szomorúságra, és azt hinni: csak félszívem van. 
Szerettem volna valahogy a mélabús zúgást elnyomni a fejemben. Arra gondoltam, ma szívesen tennék valami jót.  Talán többet is tehettem volna a királyért. Hiszen lehet, hogy éhes is - gondoltam magamban. Megfordultam és visszamentem hozzá. 

-Bocsánat!- szólítottam meg az üres tekintettel az utcán járó autókra meredő Billt. - Elfelejtettem az előbb megkérdezni, hogy nem vagy-e éhes. Éppen hamburgerezni indultam, ha gondolod, neked is szívesen veszek egyet.
-Az jó lenne- felelte mosolyogva a piszkos lépcsőtrónján ücsörgő király. 
Kértem, hogy várjon meg, és bementem a szomszédos büfébe, hogy megvegyek őket. 

Miközben várakoztam, és néztem, ahogy a párnás, büfés lány húsos, virsliszerű ujjaival pakolja a zöldséget a bucikra, egy rózsaszín cukormázzal leöntött, szirupos történet kezdett körvonalazódni a fejemben. A sztori egy féllábú királyról és egy jóságos férfiról szólt, aki ebben a közönyös világban sem feledkezett meg a rászorulókról. Szinte láttam magam előtt a jelenetet, ahogy diadalmasan kivágom a City Burger ajtaját, és irgalmas szamaritánusként odaadom Krisztus hamburger-testét Billnek, a királynak. Elképzeltem, ahogy ülünk egymás mellett piszkos lépcsőtrónján,és miközben eszünk, elmeséli nekem a történetét, majd én is neki az enyémet, közben pedig egy szép barátság szövődik közöttünk. Micsoda történet lesz ez! Pont ilyenre van szüksége az embernek, amikor novemberi melankóliájában azt hiszi ,csak félszíve van- gondoltam magamban. 

Amikor visszamentem Billhez, odaadtam neki a hamburgerét, majd az enyémnek a felét is, és megkérdeztem: zavarná-e, ha együtt uzsonnáznánk? 
Fele barátommal enni kezdtünk. Ő féllábbal, én félszívvel osztoztunk egy hamburger felén. Fele királyságát vártam csupán kedvességemért cserébe. (Igazán különlegesnek láttam magam ekkor, hogy ilyen jót teszek egy nincstelennel.) Próbáltam beszélgetni is vele- ahogy azt korábban elképzeltem-, de nem igazán ment. Néhány kérdés után ki is fogytunk a témákból...( Hogy lesz így ebből szép, szirupos történet?) A helyzetet még nehezebbé tette a király penetráns bűze, ami összekeveredve a hagyma és mustár szagával még orrfacsaróbbnak hatott. 
Ekkor egy férfi lépett hozzánk és egy zacskóban péksüteményt tett Bill trónjára. Csalódottan néztem végig mindezt. Ezek szerint mégsem vagyok olyan különleges. Hiszen más is vesz ételt nélkülözőknek, nemcsak én... Egy idős néni sétált el mellettünk a járdán. Tekintetén látszódott, hogy nem tudja értelmezni a féllábú és a félszívű közös uzsonnáját. Pont egy ilyen nézésre vártam. Ekkor éreztem csak igazán, hogy különb vagyok másoknál. Míg a többség csak megvetve néz a féllábú királyra, én vele együtt eszem... 

Miután befejeztük  uzsonnánkat Bill, a király letörölte a mustárt a szájáról, és ezt mondta nekem: 
-Hoznál még nekem 2 doboz szivarkát a boltból? És még egy teát...És még egy kávét is...
Az illúziók összetörtek. Nem volt ez már egy szép, cukormázas történet, ahogy én sem voltam irgalmas szamaritánus benne. Csupán egy balek, akit most vesz éppen palira Bill, a király. Ekkor jöttem rá, hogy a féllábú felebarátom csak kihasznál engem. Micsoda pofátlanság ez?! Hiszen annyi jót tettem már ma vele... Sarkon fordultam és elmentem. Még csak el sem köszöntem tőle. 

Az városban sétálva a történteken gondolkodtam. Arra jutottam, hogy hatalmas hülyeség ez a napi jó cselekedet maszlag. Az emberek úgy tesznek -köztük én is-, mintha valami óriási hőstettet hajtanának végre azzal, hogy néha aprót adnak vagy ennivalót vesznek egy rászorulónak. Pedig nem az. Egy ideális világban az elvárható minimumnak kellene lennie, hogy segítjük a nélkülözőket. De mivel ritkán tesszük meg, ezért azt hisszük, hogy micsoda példamutató módon viselkedtünk.Letudtuk a napi jó cselekedetet- gondoljuk magunkban. Számon tartjuk őket, mintha csak pontgyűjtő kártyára gyűjtenénk azokat, és reménykedünk, ha elegendő összegyűlik belőlük, akkor beválthatjuk majd azokat akciós szeretetre. 
Haragudtam magamra. A jó cselekedeteken töprengve rájöttem, hogy mindazt, amit a királlyal tettem minden volt, csak nem önzetlen. Hiszen csak azért vendégeltem meg Őt, mert november volt, és én szerettem volna a melankóliám zaját elnyomni valahogy. Az az igazság,hogy kihasználtam Billt. Jobban, mint Ő engem. A király nyomorát felhasználva akartam kicsit a saját jóságomban dagonyázni, és jobbnak érezni magam másoknál. Létezik ennél nagyobb suttyóság? Ettől még az is őszintébb lett volna, ha megvető tekintettel csak elsétáltam volna mellette az utcán... Törvénynek kellene tiltania az efféle gusztustalan pózolást! Álszent, hazug embernek láttam magam. 

Amikor hazaértem, felvettem az öltönyöm és hangversenyre mentem. Nem gondoltam már Billre, a királyra, aki talán még akkor is mocskos lépcsőtrónján ült a hidegben. Akkor jutott eszembe újra, amikor este az öltönyömet pizsamára cseréltem. Már nem haragudtam rá, amiért megpróbált lehúzni engem. Hiszen magam sem tettem volna másképp, ha nekem lett volna féllábam, és jött volna egy szánni való balek, aki hamburgert vesz nekem. Ahogy magamra sem haragudtam már...Hiszen talán a király sem tett volna másképp a helyemben, ha  félszíve lett volna novemberben, és szerette volna egy kicsit jobban érezni magát. Nagyon is átlagosnak láttam már ekkor magam. Se jobbnak, se rosszabbnak másoknál. Egyszerű embernek csupán. És úgy látszik az emberek ilyenek. Ritkán ugyan, de azért időnként jót is tesznek  másokkal, és azt a keveset nyilván tartják magukban, annak reményében, hogy majd  beválthatják később akciós szeretetre. Ugyan nem hőstett, amit tesznek, de még mindig jobb néha adni, mint sohasem... 

Azonban én más akartam lenni. Jobb és önzetlenebb az átlagnál, ezért eldöntöttem: soha többé nem tartom nyilván magamban, ha aprót vagy ételt adok egy rászorulónak. Hiszen egy ideális világban ennek az elvárható minimumnak kellene lennie... Jó cselekedetek "Supershop" kártyámat ezért kidobtam a kukába, és elhatároztam, idén karácsonykor nem fogom beváltani kevéske önzetlenségem leárazott szeretetre. De mielőtt lefeküdtem volna, azért magamnak egy titkos kis cetlire feljegyeztem:  Billel, a királlyal hamburgert ettem...