A testvéreimnek és Herr Mártonnak ajánlva, akik útitársaim voltak ebben az emlékezetes kalandban.

Az autópálya melletti szélmalmok lapátjai láthatatlan karikákat rajzoltak a levegőbe. Erdők, benzinkutak, gyárak  váltották egymást ,az úton elhaladó kamionokban pedig unott sofőrök ásítoztak. Az eget tömör,szürke felhők takarták el. Olyanok voltak, mint egy vaskos pokróc, amibe elrejtették a nap aranyát. Egy kis résen át azonban kiszökött a fény, és a nap úgy zúdította sugarait egy távoli falura, akár az isteni áldás. A rádióból Beatles szólt és arra gondoltam, most 236 kilométeren élvezhetem az utat, ami a Városba vezet, ezért levettem a bakancsom és kényelembe helyeztem magam. Bámészkodás közben,amikor a legkevésbé számítottam rá ,megláttam az Elbát. Ahogy néztem őt arra gondoltam, ki gondolta volna még általános iskolában, amikor Márton tanárnéni földrajzóráján először hallottam a folyóról, hogy egy nap egy FlixBus ablakából a saját szemeimmel is látni fogom Őt? Berlinbe utaztam. Berlin... Gondolatban egy negyvenes éveiben járó nőt képzeltem el a város nevét ízlelgetve, aki sok mindent átélt már az életében, de a nehéz évek csak még szebbé tették. Bár korábban sosem ábrándoztam arról, hogy egyszer elmegyek oda, mégis volt valami szürreális a gondolatban, hogy alig 3 óra múlva ott leszek. Olyan izgatott voltam, mintha  egy randira készültem volna. Hogy még befogadóbb legyek a közelgő élményekre ,elővettem egy könyvet és olvasni kezdtem. Szabó Magda az Ókútban pont az időről mesélt. És milyen érdekes, hogy éppen akkor érkeztem ehhez a részhez a könyvben, amikor a Városba tartottam.Mindaz, ami ott megfogott, az idővel volt kapcsolatban...

Jellegtelen betonházak, szürkeség, kosz, zsúfoltság. Röviden ezekkel a szavakkal tudnám leírni a német fővárost az első benyomásaim alapján. Bár különösebb elvárásaim nem voltak, de mi tagadás egészen másra számítottam.Inkább emlékeztetett a VIII. kerület kevésbe mutatós részeire mindaz ,amit láttam, mint egy világvárosra. Egészen a Brandenburgi kapuig kellett mennem, hogy elhiggyem, tényleg itt vagyok és nem a Józsefvárosban. Megérkezésemtől kezdve egy Pink Floyd dal járt a fejemben. "Hello, is there anybody in there?" szólt a comfortably numb egyik sora ,míg keresztülmentem egy parkon, majd néhány utcával arrébb tovább folytatódott a "tehere is no pain you are receding" résszel. "Olyan távol vagytok, mint egy messzi hajó a látóhatáron" -énekelte David Gilmour a Friderich strassen, amikor kezdtem elkönyvelni magamban, hogy valószínűleg nem fogok rájönni ,mi olyan rettentő érdekes Berlinben. Nekem pont olyannak tűnt, mint bármelyik más város, ahol korábban jártam. Kicsit csalódott voltam, mert egyedül a matricákkal és hirdetésekkel teleaggatott rendőrlámpák tetszettek. " Love is possible" üzente az egyik cetli, míg egy másikon egy beste Bezahlung hirdetés volt olvasható. Volt bennük valami élő, valami művészi. Kedvtelenül nézegettem a teret és szobrokat az út mentén, a Pink Floyd pedig arról énekelt a fejemben, hogy " Nincs több fájdalom csak egy kis ááááh", majd következett a pszichodelikus gitárszóló, aminek még a gondolatától is libabőrös lettem, amikor egy távoli pózna tetején egy katona arcképét pillantottam meg. Nem tudtam ,miért van ott a portré, de érdekesnek tűnt. Aztán odaértem a Friedrich és Zimmer Strasse kereszteződéséhez, ahol a pózna és rajta a katona arcképe állt. Az érzés olyan váratlanul és hirtelen ért, akár egy villámcsapás. Checkpoint Charlie, állt  a felirat egy járda melletti táblán. Nem tudtam miről nevezetes ez a hely, de már a névben  is volt valami  titokzatos és magával ragadó. A  kérdések úgy árasztották el a fejem, mint egy nyitva felejtett csap vizétől túlcsorduló kád ,és kimostak belőle minden korábban felidézett dalszöveg részletet. " Ön belép az amerikai szektorba. Szolgálaton kívüli fegyverviselés Tilos! Tartsa be a közlekedési szabályokat!"-állt angolul,oroszul, franciául és németül egy táblán.  A hely szelleme egycsapásra magával ragadott. 

 A Checkpoint Charlie a leghíresebb katonai ellenőrzőpont volt a II. világháború után Berlin szovjet és amerikai szektorai között.  Nevét a NATO fonetikus ábécéjének 3. betűje (Charlie) után kapta. A hidegháború időszakában határvonallá vált az NDK és NSZK,  a kommunista kelet  és kapitalista nyugat között. 1961 október 27-én a berlini politikai válság idején itt vonultak fel egymással szemben a szovjet és amerikai tankok. Ha bármelyikük tüzet nyitott volna a másikra kitört volna a III.világháború. Az ellenőrzőpont környéke tragédiával végződő menekülési kísérletek színtere is volt. 1962 augusztus 17-én a kelet-berlinből menekülő Peter Fechter itt vérzett el a szektor keleti oldalán, miután menekülése közben több lövés is érte. A nemzetközi jogi megkötések miatt a Nyugati oldalon tehetetlenül nézték végig egy órán tartó haláltusáját. Persze ezeket akkor még nem tudtam, csak utólag olvastam utánuk. Csak abban voltam biztos, hogy most egy olyan helyen állok, ami a világtörténelem egy fontos darabja ,és néhány évtizeddel korábban hihetetlenül izgalmas dolgok történtek itt. Az egykori ellenőrzőpont környékén régi fényképek voltak kiplakátolva a járda melletti falakra, így tudtam maga elé képzelni ,milyen volt a város, amikor még állt a Fal. Egy kép ezek közül különösen megfogott. A  Checkpoint Charliet ábrázolta a szovjet oldalon lévő fal egy résén keresztül. Még a falba ágyazott acélbetétek is látszottak. Számomra annyira valóságos volt a fotó, mintha csak a jelent ábrázolná. Olyan érzésem volt ,mintha csak én néztem volna ki azon a résen át ,és látnám magam előtt a halálzónát és a túloldalt lévő Checkpoint Charliet, amit mögött kimagaslik egy lakóház.Szinte hallottam a határőrök csizmái alatt ropogó föld hangját. Egy pillanatra még magam is sóvárogni kezdtem a csupán néhány méterre lévő és mégis reménytelenül távoli szabadság után.De ez csak egy kép volt, és nem a valóság. És milyen érdekes volt látni, hogy mennyit változott néhány évtized alatt a világ! A Checkpoint Charlie mostanra Berlin egyik legnagyobb  turista látványossága lett. Egy fehérre festett őrbódé és egy " You are leaving the American sector" tábla jelzi a néhai amerikai szektor határt. Az ellenőrzőpontnál már nem határőrök ,csak katonáknak öltözött emberek állnak, akikkel még közös fotót is lehet készíteni 3 euróért. A fal és a lő tornyok helyén ma  KFC, McDonalds, szuvenír bolt és egy Einstein Kaffee áll .Nagyon érdekes volt belegondolni, hogy mindaz, ami nekem csak egy rövid séta volt, az néhány évtizeddel korábban maga volt a lehetetlen vállalkozás.  Az előző rendszer szavai úgy párologtak ki a a múlttól nedves utcákból, akár egy eső után száradó ,gőzölgő aszfalt. És ez részegítő volt! Utoljára talán akkor éreztem így magam, amikor egyszer gyerekkoromban Keresztanyám elvitt egy régészeti ásatásra Szendrőre ,és az ott látottak teljesen elvarázsoltak. Az évek során elfeledkeztem róla, de a Checkpoint Charlie emlékeztetett rá, hogy mennyire szeretem a történelmet.

És ugyanezt a mámort éreztem akkor is, amikor az egykori Kelet-Berlin utcáin  néztem a graffitiket az utcán.  Túlzás lenne azt állítanom, hogy turista csalogató részei voltak  a városnak, de a kissé elhanyagolt épületek  lepukkantságában mégis volt valami stílusos, akik az utcai művészeten keresztül beszéltek hozzám. Azt  mondták: "Légy emberséges!". Egy másik azt, hogy "Légy toleráns! Válts frekvenciát!" A harmadik indulatosan közbeszólt ,"Fuck the system!", majd nyugodtabban hozzátette: "Nyisd ki a 3. szemed!". Számomra ezek a mondatok az itteni épületek szájából nagyon is hitelesnek hangzottak. Náluk jobban kik is tudhatnák az élet nagy igazságait, hiszen ők ott voltak, amikor még állt a Fal ,és a város egymással szemben álló ideológiák ütközőzónája volt. 

A történelemtől átszellemülve sétáltam át a Spree folyót átszelő hídon. A Checpoint Charlie úgy gondoltam, csak az ízelítő volt, hiszen még hátra volt a nagy ágyú. Számomra a Berlini-fal volt ugyanis a nap legjobban várt eseménye (igazából csak ezt az egy látnivalót ismertem a városban) és nagyon kíváncsi voltam, vajon milyen élményekkel és tanulságokkal fog szolgálni ez a találka. És a fal valóban tanított, de valami egészen mást, mint amire számítottam. Megtanította, hogy a harag tényleg olyan méreg, amit te veszel be, de azt várod, hogy a másik legyen tőle rosszul...Történt ugyanis, hogy nagyon megtetszett egy graffiti az egyik falon, amit le akartam fényképezni. De nem tudtam, mert egy idétlen picsa már percek óta ott pózolt előtte. És én ezen teljesen kiborultam. Bárhová mentem ,mindenhol csak azt a sok bamba turistát kellett kerülgetnem, akik órákig szarakodtak egy-egy képpel mindenféle idióta pózban csak azért,  hogy legyen mit feltölteni az instagramra...  Annyira dühös lettem, hogy még egy szórólap osztogató srácra is ráordítottam, ami miatt utólag nagyon szégyelltem magam, de akkor legszívesebben lefejeltem volna.(úgy látszik nem sok minden ragadt rám Laár András derűs buddhizmusából) Én majd' felrobbantam, de ettől még egyik turista sem érezte magát rosszabbul. Magamat viszont sikerült megfosztanom egy jó élménytől. Sajnáltam, hogy így alakult, mert nagyon vártam a találkozást a Fallal. Órákba telt, mire sikerült lehiggadnom .

Már az Alexander Platzon voltam, amikor végre magam mögött tudtam hagyni a negatív érzéseimet. Ha korábban voltak is kétségeim Berlin világváros mivoltát illetően ,ezen a helyen végérvényesen szertefoszlottak. Különösen a Neptun szökőkút tetszett itt, mert Vallettára emlékeztetett. Az Alexander Platzon útitársamul szegődött egy könyv, aki elhagyatva hevert egy kávéház teraszának az asztalán. Egy darabig vártam ,hátha felbukkan a gazdája, de látszólag senkinek sem hiányzott, így rövid tétovázás után magamhoz vettem. A könyv borítóján csak ennyi állt fekete betűkkel: S.LEM -TEST. A könyv német nyelvű volt, amiből egy szót sem értettem ,és az író neve sem volt ismerős. Arra gondoltam ,nem baj, jó lesz majd emlékbe, vagy esetleg ajándékba adom valakinek, ezért a táskámba tettem. Rövid  idő után azonban a táska pántjai nyomni kezdték a vállam, ami gondolkodóba ejtett. Mi szükségem van egy olyan könyvre, amit el sem tudok olvasni és szuvenírbe sem tudok adni senkinek? Úgy éreztem ,csak fölöslegesen foglalná a helyet bőröndömben. Néhány perc után a táska kényelmetlenül nehéznek tűnt. Olyan volt, mintha a könyv is ki akarna kéreszkedni belőle. Arra gondoltam, lehet Ő is egy vándorkönyv , amit ha elolvas az ember ,továbbad valakinek. (én is kaptam már ilyet) Úgy tűnt, a könyvvel nem egymást kerestük. Én nem tudtam őt elolvasni, ő pedig nem akart velem hazautazni, ezért újra a kezembe vettem és gondolkodni kezdtem. Szerettem volna megtalálni neki a tökéletes helyet, ahol megvárhatja az új gazdáját. Úgy éreztem méltatlan lenne hozzá, ha csak úgy sorsára hagynám egy kávézó asztalán. Végül megtaláltam a neki való helyet. Egy könyvgyűjtő szekrény tetejére tettem le az Alexanderhaus mellett. (A könyv, amit a kezembe tartottam egy ismert lengyel sci-fi író Stanislaw Lem novelláskötete volt.A novellák egy űrhajós életének epizódjait mesélik el diákéveitől tapasztalt űrveterán koráig. Magyar nyelvű fordítását Murányi Beatrix készítette el 1970-ben, A címe: Pirx pilóta kalandjai)

Vegyes érzések kavarogtak bennem. Hiába volt szép a Parlament, a Brandenburgi kapu, a TV torony, a világóra, a Dóm vagy a Múzeumok ,mégis hiányérzet maradt bennem. A legtöbb helyen, amit láttam ,csak próbáltam magamra erőltetni a lenyűgöződést, de egyik élmény sem volt igazán személyes. A berlini falnál történt fiaskó ellensúlyozta a Chackpoint Charlie okozta örömet ,és ezen kívül  csak a matricákkal teleaggatott rendőrlámpák és a régi keleti városrész graffitivel kipingált  házai ragadtak meg. Úgy éreztem ,nem találtam meg azt helyet, amire azt mondhatnám, hogy Berlin ezt jelenti nekem. A Kastanienallee-n sétáltam.  Már este volt és a szél hidegen fújt keresztül a fakó fénnyel megvilágított régi kelet-német utcán. Egy bundát viselő férfi várta, hogy zöldre váltson a lámpa a kereszteződésben, a villamosmegállóban pedig egy elhanyagolt külsejű, tolókocsis hajléktalan késztette mozgásra a csendesen ácsorgó villamosra várakozókat. A házak falán itt is graffitik, amik az utcai félhomályban még érdekesebbnek tűntek. Kicsit romos, kicsit lepukkant volt a környék, de a fene tudja miért, rettenetesen tetszett. Aztán ismét jött egy férfi bundába öltözve. Szokatlan látvány volt a szemeimnek ez az extravagáns viselet, de külföldön mindig lát érdekes dolgokat az ember. (a Checkpont Charlienál női ruhába öltözött férfit is láttam) "Úgy látszik itt ez most a divat."- gondoltam magamban.  A 86.házszámhoz értem. Egy nagy, romos épület állt velem szemben. Első ránézésére úgy nézett ki, mintha bontásra várna, de pár ablakában égett a villany. A földszinti rész falát plakátok és graffitik tarkították. A ház előtt pedig egy fekete bőrkanapé állt, amit szintén felturbózott pár utcai művész. Ez az utcára kirakott kanapé, ami szemmel láthatóan szervesen hozzátartozott a házhoz, legalább olyan szokatlan látványt nyújtott, mint a bundába öltözött férfiak. Fentebb ,a romos ház falán  pedig neonból kirakva egy szöveg volt olvasható. A Sárgával megvilágított betűk tüntetőleg kiáltották bele az éjszakába, hogy: "KAPITALISM NORMIERT ZERSTÖRT TÖRTET", ami valami olyasmit jelent, hogy a kapitalizmus elnyomja az egyéniséget. Teljesen lenyűgözött! Olyan volt, mint egy ottfelejtett üzenet a múltból , ami nem volt hajlandó térdet hajlítani a jelennek. Ő pedig büszke elvtársként az idővel dacolva, bukásába és a ténybe nem belenyugodva, hogy nincs már kelet és nyugat ,az  utolsó szó jogán neonfényű gondolatát belekarcolta egy ház falába az utókornak, így állítva emléket saját magának . Régi kormánypropagandának hittem a szöveget. Egy pillanatra kikapcsolt az agyam. Annyira tetszett, amit láttam, hogy csak arra tudtam gondolni, hogy " Aztaaaa!" Belefeküdtem a kanapéba és csak mosolyogtam.Ez a pillanat csak az enyém volt. "Végre megérkeztem"-gondoltam magamban. Éjszaka volt, mégis úgy éreztem ,mintha sütne a nap.Ritkán tapasztalt felszabadultság kerített hatalmába. Boldog voltam. Nekem ez a hely volt a legnagyobb látnivaló a városban  ,és benne volt minden, amit számomra jelentett Berlin . (A romos ház egy Tunten Haus, ami homoszexuális lakóépületet jelent. Berlin Prenzlauer Berg kerületében található a Kastenianallee  86 szám alatt.. A házban élők alternatív lakóközösséget alkotnak. A ház falán olvasható neon felirat 2004-ben készült. Az itt lakók ezzel tiltakoztak a ház méltatlan életkörülményei ellen.) 

Berlin... A város nevét ízlelgetve  először egy  40-es nőt képzeltem el, akit a nehéz évek csak még szebbé tettek, de nem volt az. Jellegtelen betonházaival inkább emlékeztetett sokszor a VIII. kerületre, mint egy világvárosra, de mégis más volt, mint azok a helyek, ahol eddig jártam.. Egy ideje már keresem rá a megfelelő jelzőt, ami illene rá,de egyik sem tűnt tökéletesnek. Kicsit multikulti, kicsit lepukkant, kicsit hippi, kicsit művészi, kicsit zsúfolt volt. Mint egy műterem egy belvárosi társasház tetőterében, ahol első ránézésre csak lomok vannak, de ha eltölt ott egy kis időt az ember ,rájön, hogy minden ott van, ahol lennie kell. Nekem a stílusosan lepukkant jelző jutott eszembe a városról. A Húgomnak pedig a karizmatikus. És igaza van! Valóban nem a szépsége adja a vonzerejét a városnak, hanem valami egészen más. És ez a "valami más" szerintem az idő. Mintha az előző rendszer szelleme ottmaradt volna a falakban és utakban. Nem olyan érintetlenül, mint pl. egy régészeti ásatáson, sokkal inkább a jelenbe olvadva. Mint amikor összekeveredik egymással két szín ,a pirosból és feketéből bordó lesz; úgy lett Berlin nekem múlt és jelen szerelemgyereke. Ennek a különös frigynek a gyümölcsét kóstoltam meg a Checkpoint Charlie útkereszteződésében, amikor a régi NDK lepusztult utcáin a graffitik meséltek nekem, vagy amikor megtaláltam az Én Berlinemet egy kanapén fekve. "KAPITALISMUS NORMIERT ZERSTÖRT TÖTET" kiáltott bele a sötétségbe az üzenet. És lehet pont ezért a bordó színű idő miatt, de én ott voltam a legboldogabb.