" Az ember azért szenved, mert komolyan veszi azt, amit az istenek játéknak szántak."

  Alan Watts

A koporsó előtt három testvér ült. A halott apjukat gyászolták 3 különböző módon. A legkisebb testvér, a lány szeméből dús könnyek folytak. A sós könnycseppek olyan bőséggel áztatták az arcát, mintha csak a szeplőit akarná lemosni vele. A gyász a vörös egy olyan szomorú árnyalatává színezte a szemeit, ami a maga groteszk módján nagyon jól illett lángvörös hajához. Sírt, de nem azon a jajveszékelős módon, ahogy az idős nénik szoktak fekete fejkendőik árnyékában. Csendes elmerülés volt ez inkább bánatában. Víz-könnyei alól a fejét időnként kiemelte, hogy egy kis levegőhöz jusson. Sírt, mint aki vízben fuldokol. 
A lány balján idősebbik bátya ült. Fekete konfekció öltönyt, és manapság már kevésbé divatos, szögletes keretű napszemüveget viselt. Bokáit és kezeit összekulcsolva meredt maga elé. Bár szemei nem látszódtak, de testtartásából és sírásra görbülő szájából látható volt, hogy Ő is zokog sötétített lencséi takarásában. 
A középső testvér szélen foglalt helyet. Neki nem folytak dús könnyek végig az arcán, és nem is takarta el a szemeit semmivel. Kevésbé volt elegáns, mint a bátyja. Könyékig feltűrt fekete ingében és normál szabású szövetnadrágjában engem leginkább a 90-es évek akció sztárjára, a fiatal Jean-Claude Van Damme-ra emlékeztetett. Blazírt képpel nézett ki a fejéből. A kezeit a térdén pihentette, néha az órájára pillantott. Olyannak tetszett, mint aki unatkozik. 

A ravatalozó falán bíbor és lila bársony képek függtek. A keretbe zárt színek kiemelkedtek a gyász feketéjéből, és olyan plasztikus puhaságot árasztottak magukból, mint amilyen kényelmes egy koporsó is lehet. Látványuk meleg, kissé felkavaró intimitást sugároztak. Néztem a mahagóni halottas láda előtt ülő testvéreket ,és arra gondoltam, egyszer el fog jönni az a nap, amikor én fogok a helyükön ülni a húgommal és a nővéremmel a mi apánkat gyászolva. Félelmetes volt belegondolni mindebbe, és azt kívántam, soha ne jöjjön el az a délután, de tudtam, sajnos nem így lett kitalálva a világ. Senki se menekül. ("Senki se, senki se menekül...")
Vajon én is olyan unott arccal fogok ülni azon a délutánon, mint most a középső testvér?- gondolkodtam magamban. Vagy egy napszemüveg mögé rejtem majd a bánatom? Netalán dús könnyek fognak végig folyni az arcomon és levegő után kapkodom, mint aki vízben fuldokol? Ez utóbbit nem tartottam valószínűnek. Ahhoz én túlságosan magamba folyton az érzéseimet...

Próbáltam átérezni a testvérek szomorúságát, de bármennyire is igyekeztem nem tudtam. Hiszen számomra csak egy ritkán látott rokon volt a férfi, akit Ők sirattak: az unokatestvéreim apja, a pesti nagybácsi, akikhez gyerekkorunkba elmentünk néha a húgommal 1-1 hétre nyaralni.  A világom nem fordult ki a 4 sarkából azzal, hogy távozott ebből a világból. Halálát teljesen sztoikus nyugalommal vettem tudomásul. Tulajdonképpen a temetésén is csak  formalitásból , ha úgy tetszik, illendőségből vettem részt.  

Fejembe csupán profán emlékképek kúsztak be, ha halott bácsikámra gondoltam. Emlékszem például puha, húsos arcának érintésére, amikor megpuszilt engem. Arra, hogy ül a nappaliban és keresztrejtvényt fejt. A képre, ahogy kiveszi a hűtőből a szódavizet, száját kitátja, és a szifonból a szénsavas vizet bele csurgatja. Vagy arra, hogy a műsorújságban mindig bekarikázta azokat a meccseket, amiket meg akart nézni. Nagy rajongója volt az olasz focinak. Tulajdonképpen a labdarúgás volt az egyetlen olyan téma, amiről hosszabban tudtunk beszélgetni egymással.

Az adventista pap az emelvényre lépett és beszélni kezdett. A szavak  puhán és együtt érzően rezegtették meg a hangszálait. Látszódott rajta, hogy valóban osztozik a család fájdalmában. Egy nagyon szép nekrológban emlékezett meg az elhunytról. Nem volt benne semmi pátosz, vagy fölösleges cukormáz. Szeretetteljes összefoglalója volt csupán egy ember életének, aki 1940-ben született a VIII. kerületeben, egy zsidó család első szülöttjeként. A II. világháború idején szüleivel és öccsével megjárta a pesti gettót. Miután a háború véget ért a család magyarosította a vezetéknevét, és felvették az adventista hitet. A hetednapi gyülekezetben  ismerkedett meg a feleségével is, az apám nővérével, akivel három gyerekük és egy unokájuk született. Csendes, istenfélő ember volt, aki aktívan részt vett az hitközösség életében. Búcsúzik Tőle felesége, gyerekei, unokája, rokonai, barátai- zárta  nekrológját a pap.( és az unokaöccse, akit egyszer elvitt az óriás csúszdához és vett neki egy csavaros fagyit)  Igazán megható volt a  lelkész megemlékezése. Néhányan a szemüket törölgették beszédét hallgatva, az apját gyászoló lány pedig egy mély levegőt vett.

Csak  másnap tudtam meg, hogy akkor délután nemcsak a szertartáson résztvevők sírtak, hanem az Apám is. Ő nem tudott eljönni a sógora temetésére, mert a súlyosan demens nővérére vigyázott otthon. Szegény nénikém már annyira rossz állapotban van,  hogy azzal sem volt tisztában, megözvegyült. Az egykoron csillogó szemű nő tekintete mostanra ködbe borult, tudata vegetál, mintha csak lobotómiát hajtottak volna végre rajta. És ettől az Apám rettenetesen szenved, hogy így kell látnia a testvérét. Ezért sírta végig azt a délután.

Sohasem gondoltam bele abba, hogy  Apa tud sírni. Az érzéseit  mindig is gondosan elzárta előlem, azokat nem ismertem. Már-már azt hittem ,nincsenek is neki, csupán érzelemmentes algoritmusok vezérlik, mint egy mesterséges intelligenciát... Az érzékeny és sebezhető oldala teljesen idegen volt attól a képtől, amit az évek során kialakítottam Róla. Azon a napon, amikor megtudtam azt, hogy sírt döbbentem rá, mennyire nem ismerem Őt.
Néhány évvel ezelőtt az Archer egyik részében (ez egy rajzfilm sorozat- a szerk.) hangzott el egy mondat, ami nagyon megmaradt bennem: "A gyerek akkor nő fel igazán, amikor már  esendő embereknek képes látni a szüleit, nem tökéletes isteneknek." Én, bár biológia értelemben felnőttnek számítok, de még mindig egy kisfiú szemével nézek az Apámra. Egy érinthetetlen, hatalmas istennek látom Őt, aki uralkodik a sorsom felett. Egy mitikus lénynek, akinek a hangjától kisüt a nap, vagy kettéhasad a hold. Pogány bálványom Ő, aki előtt térdre borulok, és akihez esti imáimkor szeretetért és bűnbocsánatért könyörgöm. De az Apa-Istenről kiderült, hogy pont olyan sebezhető ember, mint amilyen én is vagyok. Hiszen végigsírta a délután. Az istenek nem tudnak sírni. Arra csak az emberek képesek. 

Négy sírásó várta a halott utolsó útjának végén a gyászoló tömeget. Fehér rövid ujjú inget, fekete műszálas nadrágot, és kockaorrú cipőt viseltek. Úgy néztek ki a maguk egyszerű módján, mintha az iszlám négy arkangyalának: Dzsibrilnek, Mikailnak, Israfilnak és Azrailnak a karikatúrái lennének. Csak nekik nem voltak szárnyaik, csupán lapát a kezükben. Gyakorlott mozdulatokkal leemelték a koporsót a halottas kocsiról, majd két méter mélyre helyezték azt. Ezután lapátolni kezdtek. A kerti szerszámok puha,fémes csikorgással merültek el a friss homokban. A föld öblös, tompa puffanással temette be lassan a halottas ládát, és az elhunyt végső nyughelyét. Amíg az arkangyalok dolgoztak, az adventista pap a sír mellé lépett és elmondta halotti beszédét. 

„Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló. 

[…]

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

[…]

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem. 

[…]

Édes barátaim, olyan ez épen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: <<Hol volt...>>,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt
s mi ezt meséljük róla sírva: <<Nem volt...>>

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.”

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd (részlet)

És vajon mi történik ezután a sírba temetettel?- gondolkodtam magamban. Valkűrök fogják elvinni a lelkét az elesett harcosok csarnokába, a  Vallhallába, hogy aztán Odin seregéhez csatlakozva harcoljon a Regnarök csatában? Vagy Anubisz, a sakálfejű isten fog várni rá a túloldalt, hogy a Duat ösvényén átvezetve elvigye Őt Ozirisz halhatatlan birodalmába? Esetleg Kharón szállítja át ladikjában a Sztüx folyón Hermész kíséretében, hogy aztán Minósz ítélőszéke eldöntse: az Elíziumi mezőkre, vagy a Tartaloszba jut a lelke? Talán Szent Péter fogja köszönteni Őt a Mennyország kapujában? Vagy az isteni rész tovább folytatja útját a lélekvándorlás kerekében, és reinkarnálódik majd egy másik létformában?
Az antik hermetikában  úgy hitték, az emberi lét  magasabb kozmikus rang az istenekénél, mert képes a meghalásra, de a lelke révén halhatatlan is. Úgy gondolták, a halandóság egy képesség, ami tétet ad a mindennapoknak. Az ember életének végzete és tragédiája van. Tényleges érvénye múlandóságából fakadóan. Az isteneknek ellenben nincs sorsuk. Az életüknek semmi tétje. Ők vég nélkül játszanak  az időtlenségben saját archetípusuk lángjában élve.
Van egyáltalán halhatatlan részünk?- gondolkodtam tovább. Vagy  az ember porból lett, majd  oda visszatér, és csak az utódaiban képes élni tovább, ahogy Mózes első könyvében is áll?  Esetleg a Bibliában megjövendölt Végítélet napján mégis feltámadnak a holtak?  
De az is lehet, hogy a materialistáknak van igazuk, és a testtel együtt a szellem is elrohad 2 méter mélyen...

Miután a gödröt betemették a 4 arkangyal szépen elsimította a földet a sírhanton. Mindezt olyan nagy odafigyeléssel, lágy mozdulatokkal tették, mintha nem is sírások lettek volna egy temetésen, hanem gyerekek a tengerparton, akik lepirult arccal homokvárat építenek éppen. Csak ők nem színes zászlót szúrtak a végén az elkészült műbe, hanem egy fejfát, rajta a felirattal: Élt 79 évet.

A lapátok elhallgattak. A halott férfi öccse az Ave Mariát énekelte, amit egy tücsök hegedülése kísért. Néhányan pityeregtek.Emlékszem szép idő volt aznap. Tokaji kövér szőlő ízű, édes, sárga délután. Felhő sem volt az égen. Nem sírtak az istenek. Arra csak az emberek képesek.