Köszönet Drága M.-nek, aki a szöveget szerkesztette, és a gondolataival fűszerezte a történetet!

Katának ajánlva!

 Első rész

1/ Délelőtt 9:45-kor a Téglatemplom (többen római templomként ismerik) harangja háromszor kondult meg a Kossuth-téren. Langyos, borús idő volt, és a téren csupán néhány ember lézengett. Apróbb bevásárlást intéző nyugdíjasok, a közeli irodákból egy cigire kilépő hivatalnokok, és néhány szerencsés középiskolás - akiknek az órarendje megengedte a hétfő délelőtti flangálást - alkották csupán a sétáló utca népét. A fabódék, amik előtt nem is oly rég még hosszú sorok kígyóztak a Vidor fesztiválon, mostanra csendesen várakoztak arra, hogy lebontsák őket. Kihalt volt a város, mégis olyan szép! Boldogságomban legszívesebben leborultam volna, hogy megcsókoljam a földet, annyira örültem annak, hogy viszontláthatom a Kossuth-teret és Nyíregyházát. Pedig csupán másfél hét telt el azóta, hogy legutóbb itt jártam. Legtöbbször nem is tudatosul bennem, hogy mennyire szeretem ezt a várost és milyen sok szép emlék köt hozzá, de akkor délelőtt 9:45-kor, amikor a Téglatemplom harangja háromszor megkondult, a viszontlátás örömétől fülig ért a szám. 

2/ Szeretem a családomat! Tudom, mindez nagyon közhelyesen hangzik, hiszen a legtöbb ember így van ezzel. Számomra ez gyakran mégsem olyan egyértelmű, hiszen sokszor érzem úgy, remekül elvagyok nélkülük. Azon az augusztusi éjszakán azonban, amikor elköszöntem Tőlük, és a gurulós bőröndöm zajától kísérve útnak indultam, csak rájuk tudtam gondolni. Még alig érkeztem meg a buszmegállóba, és talán a rám váró hosszú út félelme miatt, de elöntöttek az érzelmek. Arra gondoltam, milyen fontosak nekem.
Szeretem az Apámat! Bár már jócskán meghaladta élete delét, de még most is évente egy hónapon át képes a létrán függeszkedni, hogy leszedje a barackokat a kertben, amiket olyan nagy gonddal nevel, hogy aztán piacra vigye és eladja őket. Nem kis munka ez Kedves Olvasó! Kifejezetten embert próbáló a kánikulában barackot szedni, naponta 3-4 órát aludni, hajnal kettőkor felkelni, reggelig a piacon lenni, majd  hazajönni és kezdeni előröl az egészet. Főleg az Apám korában... Ő mégis ezt csinálja minden augusztusban, és ezért nagyon felnézek rá. "Nincs olyan sok, ami véget nem érne egyszer!"- mondja nekem mindig ,amikor a fáradtságtól elgyötört arccal sokadjára is felmászik a létrára. Ez a legnagyobb tanítás, amit kaptam tőle. Gyakran eszembe jutnak a szavai, ha valami olyan dolgot csinálok, aminek még nagyon messze a vége.
Szeretem az Anyámat! Szeretem a szelíd, optimista  természetét,  műveltségét, és jóságát. Van egy mondás, mely szerint a fiú gyerek azokhoz a nőkhöz vonzódik, akik az anyjára emlékeztetik. Sokáig ezt az állítást a külsőre vonatkoztattam, és csak mostanában jöttem rá, hogy valójában a személyiségre értendő. Ha végiggondolom magamban, milyen lelki beállítottságú nőket találok vonzónak, rendre az anyám személyiségjegyeit vélem felfedezni Bennük.
Szeretem a nővéremet! A szorgalmát és azt a fajta tudatosságot, amivel a karrierjét felépítette, mindig is irigylésre méltónak találtam. Szeretem a jólelkűségét, intelligenciáját, adakozó természetét, és környezetbarát szemléletmódját. Van egyfajta sajátos, pesszimista humora, amit kifejezetten szórakoztatónak találok. Mellesleg istenien főz...
Szeretem a húgomat! Ő egy igazi egyéniség, akit egyszerűen mindenki szeret. Szeretem benne, hogy olyan talpraesett, magabiztos és bárkivel képes megtalálni a közös hangot. Rendkívül intelligens, és kivételesen jó stílusérzékkel rendelkezik. Lélekben nagyon közel áll hozzám.
Persze a családom kevésbé vonzó tulajdonságokkal is rendelkezik, de ennek ellenére nagyon szeretem Őket. És milyen ritkán mondom ezt el nekik... Minden bizonnyal gyakran tűnhetek távolságtartónak, vagy közönyösnek is a szemükben, ezért sem vagyok biztos benne, hogy érzik-e, milyen fontosak nekem... Sokszor ez még bennem sem tudatosul, hiszen olyan természetesnek veszem a közelségüket.
Már akkor nagyon hiányoztak, pedig még jóformán el sem indultam. A busz közben megérkezett, s én felszálltam rá. Így kezdődött egy újabb utazás. 

3/ 31 órával és 1400 kilométerrel később a nap melegen tűzött a Jón-tenger fölött. Óriásira nőtt leander bokrok, pálmafák és kaktuszok tarkították a meglepően zöld tájat, és életemben először ekkor láttam olajfa ligeteket. Ahogy ecetfát is. A kánikulától kicserepesedett  földeken  gránátalma-, narancs- és citromfák nőttek. A tenger sötétkék volt, langyos, a partja homokos, és a szél sós naptej illatot fújt felőle. Isten a teremtés 6 napján minden bizonnyal különösen nagy figyelmet fordíthatott erre a szigetre, mert mindaz, amit a Peloponészoszi-félsziget mellett létrehozott, káprázatos volt. " Ez jó!" - mondhatta bizonyára az Úr, amikor elkészült vele. És  ki tudja? Lehet, annyira elégedett volt a látvánnyal, hogy  ezen a helyen dőlt hátra, hogy megpihenjen a 7. napon. Természeti szépségei miatt  nem véletlenül nevezték el Zakynthost annak idején a velenceiek a Kelet Virágának. Szerencsés ember az, aki láthatja ezt a virágot testközelből. És mérhetetlenül szerencsétlen az, aki mindennek nem tud örülni... Én kezdetben az utóbbinak éreztem magam. Szépsége ugyanis a Babérszigetet juttatta eszembe, ahol egy évvel korábban jártam. A hasonlóságok felidézték bennem az első igazi nyaralásom mesés élményeit, és arra vágytam, hogy ugyanazokat az érzéseket éljem át újra a Jón-tengeren is. De pontosan ugyanolyan érzelmeket nem tudott kiváltani belőlem a sziget, ezért csalódás fogott el. Olyan fajta kiábrándultság volt ez, mint amikor az első igazi szerelem varázsát kerestem a későbbi barátnőimben is, de nem találtam... Pedig csodálatos Nők voltak. Azonban Rena akác illatú májusi szerelméhez mérve minden más olyan középszerűnek tűnt. Úgy gondolom, az elsők emlékét mindig körbelengi egy rózsaszín ködbe burkolt romantikus nosztalgia, amihez az őket követőknek lehetetlen felérnie. A Kelet Virágának sem sikerült a Babérszigethez...

Az elsők fölött érzett nosztalgikus romantikánál azonban egy, még annál  erősebb érzést is kiváltott belőlem a sziget: az otthoni iránti vágyódásét. Tudom, teljes őrültség. Olajfa ligetek és a tenger mellett honvágyat érezni pont akkora ésszerűtlenség, mint szombat délelőtt lefeküdni egy eszményi, kívánatos nővel, és közben arra vágyni, hogy magamra hagyjon végre... Velem mégis ez történt, és ez az érzés egész ittlétem alatt elkísért. Amikor felidéztem magamban az otthon számomra oly kedves helyeit, mindig ugyanaz a mondás jutott eszembe: "Néha messzire kell menned, hogy hazatalálj!" Emlékszem, először egy romkocsma férfi mosdójának a falán olvastam ezt az idézetet. Jól hangzó gondolat volt, megjegyeztem magamnak, de a mélyebb jelentését nem értettem igazán. Az csak itt, Zakynthoson vált világossá. Tulajdonképpen sohasem tisztáztam le magamban, számomra hol is van az otthon. Azt hittem nekem Birit kell annak tekintenem, hiszen az a szülőfalum. De tévedtem. Ha honvágyat éreztem, nem oda vágyakoztam. A tölgyerdőbe húzott olyankor a szívem az erdei tornapályára. A Sóstóra. A Kossuth-térre és az Őszőlő utcára. A könyvtárba. A Krúdy moziba. Vagy a Múzeumba, ahol most van a Szinyei Merse Pál kiállítás. Nyíregyháza után vágyakoztam! Milyen érdekes felismerés volt ez, Kedves Olvasó! Azt mindig is tudtam, hogy érzelmileg erősen kötődöm a városhoz, de az, hogy otthonomként is tekintek rá, még sohasem tudatosult bennem. 1400 kilométernyi távolságra volt szükségem, hogy erre rájöhessek. 

4/ A déli ember sok mindenben más, mint a hagyományos értelemben vett európai, és ez a különbség az étkezési szokásokban is észrevehető. A mértékletességre intő javaslat, mely szerint vacsorázz úgy, mint egy koldus Görögországban nem volt érvényes. Itt éjszaka ettek úgy az emberek, mint a királyok. Az étterem, ahová vacsorázni jártunk közvetlenül a tengerpart mellett állt. Kék-fehér abroszaival, teraszának deszka padlójával, syrtaki zenéjével tökéletes helyszínt biztosított hedonista lakomáinkhoz. Étvágy gerjesztőnek friss házi kenyeret tettek az asztalunkra vacsora előtt, amihez vaj járt, és az aktuális menü mártásából is egy kis kóstoló. Milyen finom is a vajjal és tzatzikivel megkent kenyér! Bizony könnyű beleesni  abba a hibába, hogy túl sokat eszik belőle az ember, míg az előételére vár, és ez a meggondolatlansága könnyen eredményezhet végzetesen korai telítettség érzést, pedig a vacsorának még messze nincs vége. Mindez csupán csak egyszerű bevezetőnek számított kulináris kalandozásainkba. Az előételek könnyűek voltak, a végtelenségig precízen elkészítve. Továbbra sem a jóllakottság elérése volt a cél vele, hanem hogy evés közben még jobban megjöjjön az étvágy. Egyfajta előfutára annak, hogy milyen izgalmas dolgok várnak még ránk a vacsoraasztalnál. Majd következett a főétel. A kék-fehér abroszra ebből olyan tekintélyes mennyiségű adagok kerültek, amiket csak becsületből tudott megenni az ember, bármennyire is finomak voltak azok. Ezekben a különlegességekben benne volt a mediterrán életfelfogás egész kvintesszenciája: Lassulj le! Élvezd az ízeket, élvezd az életet! A főfogás  kalóriadús tanítása után már nem csak a nadrág feszült rajtam, de a fejemben is volt valami különös zsibbadás. De az ember nem tudhatja, hogy milyen az igazán drámai telibendő-érzés, amíg végig nem evett egy görög vacsorát. A desszert édes süteményei jelentették ezen érzéki élvezetek utolsó állomását, az eltelés teljes kábulatát hagyva maguk után. Személy szerint mind közül legjobban a salátákat szerettem, amiket a főétel mellé hoztak. Ez nem képezte szerves részét a főfogásnak, csak úgy kísérőnek szánták. Görögországban mindig esznek a vacsorához salátát, amit nem szednek ki külön tálkákba, hanem egy nagy közös tányérból fogyasztják. A görög emberek ezen szokása nekem nagyon tetszett. Szerintem nagyon intim élmény egy tányérból enni valakivel. Bizalmas, mély és szeretetteljes aktus volt ez nekem estéről estére, ami erősítette bennem az összetartozás érzését vacsorapartneremmel, Katával.  Mint ahogyan a titkainkat sem osztjuk meg akárkivel, úgy véleményem szerint egy tányérból sem lehet enni bárkivel. Ahhoz kell egyfajta lelki közelség. Nem mellesleg az ételek íze is kiváló volt. Akárhányszor ettem, arra gondoltam: hogy nem jutott eddig soha eszembe, hogy felszeleteljek néhány paradicsomot, olíva olajat öntsek rá, oregánóval és bazsalikommal fűszerezzem, és  megszórjam gazdagon olívabogyóval? Pedig olyan egyszerű az egész, akár a faék!

5/ Pont olyan egyszerű volt, mint maga a mediterrán lét.  Hamvas Bélától úgy gondolom senki sem foglalta össze jobban, hogy miket tapasztal az ember a föld naposabbik oldalán. A Babérliget könyvben így írt erről: "Az első tapasztalat, amit az ember tesz, hogy a vagyok eltűnt. Kék ég van, napfény van, meleg van, szél van, sós víz van, hajó van, zaj van. És ez a sok van úgy egyszerűsíthető, hogy istenek vannak. Az embernek semmi dolga. A legfontosabbat, azt, hogy van, az istenek elvégzik helyette (...) A másik tapasztalat az, hogy egyszerre elkezd nem sietni. Semmi sem sürgős (...) Az ember észreveszi, hogy az én, aki állandóan kergette, nincs. Megnyugszik, és attól a pillanattól kezdve mindenre ráér. A harmadik tapasztalat a legfontosabb. Nem kell gondolkoznia (...) Nem gondolkozom, mégis egész jól megvagyok. Sőt nem is vagyok. Az istenek vannak és én itt csak lopom a napot. (...) Gondolkozás helyett Délen az embernek a dolgok eszébe jutnak. Csak úgy, minden különösebb erőfeszítés nélkül, sőt minél kisebb az erőfeszítés, annál inkább." Pontosan ugyanezeket éltem meg itt én is, Kedves Olvasó! 

A mediterrán létezéssel járó örömök számomra teljesen profán tapasztalatokból fakadtak. Ugyan nagyon szívesen elmesélném nektek, hogy milyen volt syrtakit járni Kampin, látni a carretta carrettát (álcserepes teknős, a sziget egyik jelképe - a szerk.), vagy azt,  milyen szép volt a Navaggio-öböl (ahol akvamarin kék a tenger és fehér kavicsos a part), de számomra nem ezek voltak a meghatározó élmények. Tudjátok mi volt az? A reggeli kávék és görög joghurtok... Nézni a tengerpartra levezető lépcsőket, amik olyanok voltak, mintha a mennyországba vezetnének... Persze tudtam, hogy csak a tengerhez visznek, mégis elgondolkodtam: ha minden, ami fénylik arany lenne, pontosan ilyen lépcsőket vennék magamnak, hogy eljuthassak a Mennybe. De ugyanilyen volt alkonyatkor a verebeket nézni, akik egy ecetfán csiripeltek, vagy vacsora után csak ülni a tengerparti sétányon és azon gondolkodni, hogy vajon milyen illata is van a tengernek... Legtöbbször még arra sem vettem a fáradtságot, hogy legalább ússzak egyet. Napoztam, Marlborót szívtam, olvastam, és úgy éreztem, nincs is semmi másra szükségem... Csak feküdtem a testemben, néztem ki belőle, beszívtam a levegőt a tüdőmbe, és élveztem azt az egyszerű tényt, hogy élek. Szerettem nézni a körülöttem lévő embereket: láttam egy férfit, szalmakalap volt a fején, törülközőt csavart a nyakába, és egy szál cigi lógott a kezében. Így sétált a vízben. Nagyon tetszett ennek a pasasnak a lazasága, számomra Ő fejezte ki mindazt, miért olyan csodálatosan egyszerű az élet Délen. És persze a nők... Klasszikus, vagy brazil bikinikben voltak a parton legtöbbször, de meglepően sokan inkább monokiniztek. (Sőt egyszer olyat is láttam, aki teljesen meztelen volt. Csupasz vénuszdombját csupán egy félig kihajtott legyező takarta el...) Meggyőződésem, hogy egy nő fürdőruhája sokat elárul annak személyiségéről. Szívesen pihentettem a szemeim hetyke cicijükön, és feszes, barna fenekükön. Persze egészen idősek is voltak köztük, de még bennük is volt valami szép. Ahogy feküdtek a napon plöttyedt, ráncos bőrükkel olyanok voltak, mint a hervadó őszirózsák, akik még élvezni akarják az életet.    

6/ Esténként szerettem kijárni a tengerpartra. A meghitt egyedülléteket legszívesebben egy kőfal tövében élveztem egy tengerbe benyúló félkör alakú sziklán. Kiültem a szikla peremére, a lábamat belelógattam a langyos vízbe és csak nézelődtem. A tengerben apró, fekete halak úszkáltak  és  köztük ezüstfonalként tekergőzött a hold fénye. A vízen álmos hullámok fodrozódtak, amik puhán hozzáütköztek a szikla pereméhez. A hangja pont olyan volt, mint egy szerelmes nő suttogása, aki édes kis semmiségeket súg a választott férfi fülébe. Korábban is hallottam már ezt a hangot. Egy éve a Babérszigeten pontosan ugyanígy duruzsolt nekem szerelmesen az éjszakai Földközi- tenger. Úgy tűnik az érzelmek mindenhol ugyanazokon a nyelven szólnak. Azt már egy korábbi kismarosi utam során megtanultam, hogy az ember akkor sincs egyedül, ha történetesen csak egymaga van. És ez most sem volt másképp. Ezúttal Nabokov Lolita című könyve jelentette a társaságot ezeken a csendes estéken." Lo-li-ta: a nyelv hegye háromszor indul a szájpad felé, hogy érintse, harmadszorra a fogakig jut."- írta Nabokov. Milyen zseniális mondat! Sosem olvastam még hozzá foghatót. Annyira egyszerű, mégis oly kifejező. Benne van egy férfi minden szenvedélye, szeretete és sóvárgása, amit a másik iránt érez. Nagyon szerettem Lolitával lenni. Sok időt töltöttünk együtt forró tengerparti délutánokon és meghitt, sziklán ücsörgős estéken. És Ő csak mesélt nekem. Szomorú, bizarr történetét olyan esztétikus mondatokba csomagolta, amikkel egyszerűen nem tudtam betelni.

7/ Talán pont Lolita volt az oka. Esetleg a tenger hangjának szerelmes suttogása. De lehet, hogy a kánikula, az olívabogyók íze vagy a nők bokaláncai váltották ki ezt belőlem. Ahogy az sem kizárt , hogy ezek mind egyszerre vertek hullámokat a lelkemben, és sodorták partra bennem a Lány hiányát. Pedig már rég nem kellett volna így éreznem, hiszen a kapcsolatunk lassan fél éve vége ért.

Őt úgy illene bemutatnom nektek, mint a volt barátnőmet. Azonban úgy érzem, Ő attól jóval különlegesebb, minthogy  csak egy egyszerű "ex" jelzővel illessem. ("Minek nevezzelek?") A kapcsolatunk egyáltalán nem volt hétköznapi, ha figyelembe vesszük, hogy megismerkedésünkkor Ő még csak 16 éves volt, én pedig  már 31. Sejtem, mit gondolhattok erről... Én sem hittem volna, hogy ez valaha megtörténik. Egy ártatlanul megírt levél szikrájából pattant ki az a parázs, amit a közös érdeklődési kör és hasonló lelki beállítottság hamar szimpátiává, majd vonzalommá, végül románccá hevített. A kapcsolatunk olyan szép volt, akár az április közepe. Ilyenkor már rügyeznek a fák, jó az idő, és sokáig világos van. Érzi az ember, hogy végre itt a tavasz, és úrrá lesz rajta egyfajta optimista derű, hogy az élet szép... Szerettem a Lányt. Egyáltalán nem volt észrevehető a köztünk lévő korkülönbség. Lenyűgözött a sokoldalúsága, művészlelke (gitározott, ukulelézett, zongorázott, énekelt, festett) és a műveltsége. Fiatal kora ellenére olyan témákban volt jártas, hogy sokszor csak ámulva hallgattam Őt. Tulajdonképpen együtt töltött hónapjaink során sokkal több mindent tanultam tőle, mint Ő tőlem. Azt is tőle tudom, mit jelent a pikareszk, és milyen a nehézlábérzés... Vele beszélgetve gyakran volt olyan érzésem, hogy nem is egy lánnyal, hanem egy Tündérrel beszélek. A jósága már-már nem is evilági volt... Mellette egy bennem rekedt 17 éves fiú álmait éltem át. Szeretett a Lány. Úgy érezte, én megértem Őt. Velem olyan dolgokról is tudott beszélgetni, amikhez a kortársai még éretlenek voltak. Vonzónak találta a kedvességem, a művészetek iránti fogékonyságom, a stílusom, és úgy általában azt, hogy másabb voltam azoknál a fiúknál, akikkel korábban ismerkedett. Már-már valamiféle Adoniszként tekintett rám, pedig a legkevésbé sem vagyok az. Csupán egy túlkoros kamasz voltam, aki újra középiskolás szeretett volna lenni. Kapcsolatunk derűs egén a kezdetektől fogva a józan ész szürke felhői és egy lányát féltő Anya elmarasztaló pillantásai szűrték a napfényt, jelezve: nem helyes, amit csinálok. A leányáért aggódó Anya rosszalló tekintete villámokat szórt, és a hangjától megdörrent az ég. Minden jel arra mutatott, hogy vihar van készülőben,de én szerettem volna hinni, hogy ez csak tavaszi zápor lesz csupán, és egy 31 éves Öregfiú ,és egy 16 éves fiatal Nő kapcsolatából is lehet szivárvány... De a május valóban vihart hozott. A Lányát Féltő Anya ellentmondást nem tűrő akaratától feltámadt a szél, leszakadt az ég, és egy kapcsolat véget ért. Mindez olyan váratlanul történt, hogy kezdetben teljesen sztoikus nyugalommal vettem tudomásul közös történetünk befejeződését. Persze szomorú voltam miatta, de tudtam, ez így volt helyes. Sok idő telt már el azóta, azt hittem továbbléptem. De ott a tenger közelében mégis olyan eleven volt a Lány hiánya, mintha még frissek lennének a sebek. Nem olyanfajta vágyakozás volt ez, amikor vissza akar az ember kapni valakit, akit már nem lehet. Inkább olyan, mikor valakit tehetetlenül sodornak az érzései, és nem érti, mi történik vele. Ez a sóvárgás jelentette a katalizátorát  annak a gyászmunkának ,ami Zakynthoson kezdődött és napjainkban is tart. Erről a készülő " A navaggio-öböli kövek" című történetben olvashattok majd. 

 8/ Már világos volt, de az égen még rózsaszín-piros felhők pihentek. Olyan volt a reggel, mint amikor felébredés után a valóságba még álomképek keverednek. A napfelkelte miatt voltam a parton ilyen korán, aminek a megnézését egészen az utolsó görögországi napomig halasztottam. A napközben mindig olyan zsúfolt tengerpart még teljesen kihalt volt. Sehol nem láttam egy monokiniző nőt, bronzbarna férfit, vagy homokvárat építő gyereket. Csupán egy középkorú nő sétált el előttem flip-flop papucsban. Lábnyomát ott felejtette a nedves homokon... Még a tenger is csak ébredezett. Álmos hullámok nyújtóztak el a "beach"-en, tengeri füvet és éjszakai titkokat sodorva a partra. A víz morajlása engem leginkább egy nő reggeli fecsegésére emlékeztetett, amikor álmát meséli a választott férfinek, mondandóját időnként puha csókokkal központozva. Nekem, aki olyan óvatosan bánik a szavakkal, és különösen reggel jobb szeretek inkább csendben lenni, nagyon fura volt hallgatni ezt a végtelennek tűnő locsogást. " Hogy tudsz ennyit beszélni?"- kérdeztem viccesen a tengert, de ő csak nevetett ezen. 
Szemeimmel a felkelő napot kerestem, azonban sehol sem láttam. Már kezdtem magamban elkönyvelni, hogy erről sajnos lemaradtam, amikor végre megtaláltam. Egy hegy mögül dugta ki a fejét, onnan nézett engem. Mintha csak bújócskáztunk volna eddig... A színe egészen vörös volt, ami a halvány égen még élesebbnek, szinte esztétikusan sokkolónak látszott. Akár egy festő keverte karmazsin szín, egy friss festék ragyogó vöröse. Lassan kibújt a hegy mögül. és útnak indult, hogy elfoglalja az Őt megillető helyet az égen. A tengeren ekkor ragyogott fel az aranyhíd. A víz felszínén csillogó napfény, mint sárga köves út mutatta az irányt Smaragdváros felé... Az addig sápadt kék és ezüst tenger foltokban rosé-arany lett. Mintha csak a jóságos Dionüszosz reggeli részegségében véletlen a tengerbe löttyintette volna a borát, így változtatva fröccsé azt. Úgy látszik, nem csak Jézus tudott a vízből valami mást csinálni... Csodás volt mindezt nézni, Barátaim! A  nap Zeusz vörös szemeként figyelt az égen, a bronz homokon éjszakai titkok hevertek, a fröccsé változott tenger pedig  álmokról fecsegett... 
Nehéz körbeírni, hogy az a napfelkelte mitől volt olyan emlékezetes nekem. Legtöbbször csak egy kulcslyukon át szemlélem az életem, ritkán veszem észre a csodát benne, de akkor pirkadatkor olyan volt, mintha a titkokkal teli sötétkék ajtó kitárult volna előttem. És én belépve rajta láthattam volna a teremtés misztériumát: hogyan született  a világ.

9/ A naplemente már a Levante Ferries-en ért. Ez egy görög komp társaság. Az ő sárga-fekete hajói szállítják a félszigetről a közeli szigetekre a turistákat, majd viszik vissza őket. Szép keretbe zárása volt ez a kompkirándulás az utolsó görögországi napomnak, egyben az egész szigeten töltött hetemnek is. Egy kimerítő út végén ennek a hajónak a fedélzetén tudtam ráhangolódni a rám váró élményekre, egy héttel később pedig szintén itt már  az emlékeimet rendezgettem a fejemben egy hosszú út előtt. Belegondolni abba, hogy alig 1 nap múlva ismét Nyíregyházán lehetek fantasztikus érzés volt!

A hajókorlátnál álltam, és a várost néztem. A lemenő nap még melegen tűzött a Jón-tenger fölött. Óriásira nőtt leander bokrok, pálmafák és kaktuszok tarkították a meglepően zöld tájat. A tenger sötétkék volt, hajók ringatóztak rajta, és a szél sós naptej illatot fújt felőle. Isten a teremtés 6 napján minden bizonnyal különösen nagy gondot fordíthatott erre a szigetre, mert mindaz, amit a Peloponészoszi-félsziget mellett létrehozott, káprázatos volt! Természeti szépségei miatt nem véletlenül nevezték el Zakynthost annak idején a velenceiek a Kelet Virágának. Szerencsés ember az, aki láthatja ezt a virágot testközelből. És mérhetetlenül szerencsétlen az, aki mindennek nem tud örülni. Én immár inkább az előbbinek éreztem magam. Mert bár még ha az első emlékét mindig körbe fogja is lengeni egy rózsaszín ködbe burkolt romantikus nosztalgia, amivel az őket követők nem kelhetnek versenyre, de néha jönnek olyanok, akik képesek eloszlatni a ködfátyolt, és az érzések, amiket magukkal hoznak őket is elsővé teszik. Ahogy Rena akác illatú májusi szerelme után megérkezett a Június Csilivel, vagy az Aranynapok a Nővel, úgy adott olyan érzelmeket nekem a Kelet Virága, amik felemelték őt a Babérszigethez...

A hajókürt megszólalt, a Levante Ferries motorjai felbőgtek, és lassan távolodni kezdtünk a szigettől. Egy kis világító torony kívánt még jó utat a kikötő szélén, mielőtt a nyílt vízre értünk. A zöld hegyekből, amik mögé a nap lemenni készült, már csak elmosódott kontúrok látszódtak. A felhők bíborszín füstként szálltak a víz felett, Dionüszösz pedig a nap során másodszorra tett csodát, és változtatta fröccsé a tengert. Mesés látvány volt, Barátaim! Olyan szép, mint a vérbükk októberben. Zenére volt szükségem ahhoz, hogy ezt a sok gyönyörűséget képes legyek elviselni. A kedvenc "tengerész rock" zenekarom egyik számát hallgattam meg a naplementét nézve. Régi vágyam volt, hogy egyszer autentikus környezetben hallgathassam őket, és ez az álmom ott, a Levante Ferries-en teljesült. (A zenekart Santianonak hívják. Német folk, tánczene és tengerész nótákat ötvöznek zenéikben. A dal címe: Du machst mir mut- a szerk.) 

" Es brechen harte Zeiten an
  Der nächste Winter, er wird lang
  Sein kalter Atem  naht so schnell heran
  Gemeinsam halten wir ihm stand

  Du machst mit Mut in dieser Zeit
  Du machst mit Mut in dieser Zeit
  Du bist mein Anker in der Dunkelheit
  Du machst mit Mut in dieser Zeit..."

Szerintem csodálatos sorok...Miközben hallgattam a zenét arra gondoltam, ha mindent újra kezdhetnék, biztosan olyan foglalkozást választanék magamnak, ahol hajón dolgozhatok. Tengerész lennék. Azt nem hiszem, hogy elegendő vezetői képességgel rendelkezem ahhoz, hogy első tiszt lehessek (nyomasztana a nagy felelősség), de úgy gondolom, kellő ambícióval (és szorgalommal) egy kiváló tiszthelyettes válna belőlem. Milyen jól is mutatnék a sötétkék egyenruhámban, váll lapomon a rangjelzésemmel. Az apám biztosan büszke lenne rám... De persze egy szerényebb beosztással is beérném. Matróz is szívesen lennék! Ahogyan hajófűtő, esetleg pincér is, vagy a kettő egyszerre, ahogy Fülig Jimmy a Honolulu Sztáron. De ha a művészi képességeim szeretném inkább kibontakoztatni, akkor zongorista lennék ezen a hajón, és minden este eljátszanám a közönségemnek a The Crystal Ship édesbús zongoraszólóját a Doors-tól. 
Ha azonban mégsem emberként szeretném újrakezdeni az életem, akkor madár lennék. Nem palimadár, inkább egy sirály. A tenger fölött szállnék. Sohasem sírnék, mindig csak repülnék. A napot kísérném... Egészen közel mennék hozzá (nem annyira közel persze, mint Ikarosz tette), és ha elfáradtam a szárnycsapásokban, csak kitárnám a fehér szárnyaim az azúrkék égen, és vitorláznék a víz felett. 
Ha azonban mégsem madárként szeretném újra kezdeni az életem, akkor hajó lennék. Egy ,,kristályhajó 9 vitorlával, amin ezernyi lány és ezernyi izgalom van". A fedélzetemen millió mód lenne arra, hogy az utasaim jól elüthessék az időt. Egy nőről neveznének el. Szerintem egy vitorláshoz az illik a legjobban. A Dolores például kiváló lenne. Az egy szép név, és sokféleképp lehet becézni...

Miközben ilyen butaságok jártak a fejemben a zene véget ért. Ha magam mögé néztem, még világos volt, előttem viszont már teljesen sötét. Két egymással ellentétes napszak között álltam, és egyszerre láttam mindkettőt. Sosem volt még részem ilyen látványban...Olyan volt, mintha egy koordináta-rendszer függvényében a Nap és a Hold tengelyének én lettem volna a metszéspontja: az origó, amiből kiindul nappal és éjszaka...
Beesteledett. A Levante Ferries csendesen szelte a hullámokat útban a Peloponészoszi- félsziget felé. Sötét volt az ég, még sötétebb a víz. Pont olyan fekete, mint a Szép Asszony haja... Azon az estén az éj az Ő hajszálain függött... A nyelv hegye kétszer indul el a szájpad felé, hogy érintse, másodszorra ott megpihen, amikor kimondom a nevét: Isten veled, Lil-la! Isten veled, Kelet Virága! Végre hazamegyek...   

10/ Délelőtt 9:45-kor a Téglatemplom (többen római templomként ismerik) harangja háromszor kondult meg a Kossuth-téren. Langyos, borús idő volt, és a téren csupán néhány ember lézengett. Apróbb bevásárlást intéző nyugdíjasok, a közeli irodákból egy cigire kilépő hivatalnokok, és néhány szerencsés középiskolás - akiknek az órarendje megengedte a hétfő délelőtti flangálást - alkották csupán a sétáló utca népét. A fabódék, amik előtt nem is oly rég még hosszú sorok kígyóztak a Vidor fesztiválon, mostanra csendesen várakoztak arra, hogy lebontsák őket. Kihalt volt a város, mégis olyan szép! Boldogságomban legszívesebben leborultam volna, hogy megcsókoljam a földet, annyira örültem annak, hogy viszontláthatom a Kossuth-teret és Nyíregyházát. Pedig csupán másfél hét telt el azóta, hogy legutóbb itt jártam. Legtöbbször nem is tudatosul bennem, hogy mennyire szeretem ezt a várost és milyen sok szép emlék köt hozzá, de akkor délelőtt 9:45-kor, amikor a Téglatemplom harangja háromszor megkondult, a viszontlátás örömétől fülig ért a szám. A Kossuth-tér minden egyes térköve egy emléket idézett fel bennem. Hiszen itt randiztam Renával azon a napon, amikor először megcsókoltam Őt. Itt hallottam először gitározni a Lányt a Kossuth szobornál, és itt sétáltam Drága M.-mel is az első filmklub után. Látszólag minden ugyanolyan maradt a városban, mint amilyen az elutazásom előtt volt.: ugyanott volt a Könyvtár, a Krúdy Mozi, de még a Múzeum is, ahol most zajlik a Szinyei Merse Pál kiállítás. Egyedül én lettem más... Végre otthon voltam. Ide húzott a szívem, amikor honvágyat éreztem. Lebarnulva, élményektől feltöltődve, a megérkezés eufóriájában sétálgattam a városban. A Benczúr Gyula-téren leültem egy padra és a kardvirágokat nézegettem. Szebbek voltak bármelyik olajfa ligetnél, mint amit Görögországban láttam. Nem tudtam betelni a látványukkal. 

Majd buszra szálltam, és hazamentem. Haza a szüleimhez Biribe. Az apám fáradtságtól elgyötört arccal nézett rám. Akkor már több, mint egy hónapja függeszkedett a létrán minden egyes nap, hogy leszedje a barackokat a kertben, amiket olyan nagy gonddal nevel, hogy aztán piacra vigye és eladja őket. Már az utolsó vödröket szedte, a barack szezon a végénél járt. Bizony nincs olyan sok, ami véget nem ér egyszer...A szegedi arany érett ekkor. (ez egy barack fajta- a szerk.) Narancssárgán, sárgán és pirosan ringatóztak a gyümölcsök az ágakon. Pont olyan színük volt, mint az alkonyatnak, amit a Levante Ferries-en láttam. Levettem egyet a fáról és beleharaptam. Édes volt, lédús, egy kicsit savas. Ilyen íze lehet a naplementének is... Sohasem láttam még ilyen szépnek a barackfákat a kertben, mint akkor délután. Még a Nagyapám ültette el a csemetéket, majd az Apám gondozta tovább őket. Ezek a fák láttak felnőni engem. Apa a karjaiban tartva sétált velem közöttük, mikor még egészen kicsi gyerek voltam.

Tulajdonképpen sohasem tisztáztam le magamban, hogy számomra hol is van az otthon. Azt hittem nekem Nyíregyháza az, de ez csak részben igaz. Hiszen bár életem sorsfordító eseményei valóban ott történtek velem, de a létem gyökerei mégsem a Kossuth-tér térköveibe, hanem abba a drága "birisi" földbe kapaszkodnak. "...Belőle nőttem én,mint fatörzsből gyönge ága". Azon a délután, amikor olyan különösen szépnek láttam a barackfákat a kertben értettem meg igazán, mit is jelent a mondás, amit még néhány évvel ezelőtt olvastam egy romkocsma férfi mosdójának a falán: "Néha messzire kell menned, hogy hazatalálj."

Vége