Tudod, vannak napjaim az évben, amiket én  úgy nevezek, kékbetűs ünnepek. Nem jár érte hosszúhétvége, nem húzzák fel a nemzeti lobogót, és sem mondja senki sem, hogy boldog ünnepet!  Nekem mégis ezek a legszebb napjaim az évben, amikről magamban mindig megemlékezem. Összegyűjtöttem most belőlük tizenkettőt neked. Születésnapomra ezeket adom ajándékba neked.

Január 27.: A harmincegyedik születésnapomat Kismaroson töltöttem. Kepes Andrástól az Istenek és embereket olvastam, vörösbort ittam és túráztam a Börzsönyben. Aznap sokat gyalogoltam. Már esteledett, amikor találkoztam a kis erdei patakkal, ami a szállásomtól csupán néhányszáz méterre volt. Egésznap őt kerestem. Tőle tudom, hogy a jó dolgokért nem kell messzire menni. Leültem a partjára, és a túrabotommal beleírtam a hóba, Boldog születésnapot! Előtte sohasem köszöntöttem fel magam. Az volt az eddigi legboldogabb születésnapom.

Február 11.: Berlinben voltam. Láttam a Parlamentet, a diadalívet, egy tetovált arcú harmonikást, egy férfit női ruhában és a csókolózó elvtársakat a Berlini falnál. Mégis csalódott voltam. Úgy éreztem nem találtam meg az én Berlinemet. Aztán az Alexanderplatzon társamul szegődött Stanislaw Lemtől a Pirx pilóta kalandjai. Nagyon örültem neki. Majd a Kastenienallee 86 szám alatt beleültem egy bőrkanapéba,ami ki volt téve az utcára. Boldog voltam. Ott volt az én Berlinem.

Március 3.: Ezen a napon ismertem meg a Kék Lótuszt. Egy Kinesio Tape kezeléssel indult az ismeretségünk, végül a terapeutám lett. A legféltettebb titkaimat is rá mertem bízni. Cirkuszba vitt magával, Rapülők koncertre a Főnixbe. Az ő javaslatára kezdtem el újra írni. A Kék Lótusz adott nekem bátorságot merjek élni. Ha ő nincs, talán sohasem lett volna merszem elindulni később a Kinizsi százason, egy hétvégét egyedül töltenem a Börzsönyben, vagy éppen társaság nélkül elmennem egy kulturális rendezvényre.Míg élek hálás leszek neki.

Árilis 12.: Ekkor jöttem rá, hogy vannak kékbetűs ünnepek. Karanténban voltunk, és én mindent reggelt azzal kezdtem, hogy naplót írtam. Április 11-én volt a költészet napja, amiről egy adomány kávézó  online  huszonnégy órán keresztül megemlékezett. Egésznap verseket hallgattam. Mámoros nap volt. Ám minden mámort másnap követ, és én szomorú voltam, hogy visszatértek a hétköznapok. Aztán írni kezdtem a spirálfüzetembe az előző napi élményeimről:

„ Vannak olyan ünnepek, amiket a társadalmi piros betűssé tett, függetlenül attól, hogy az jelent-e számomra bármit is. És vannak személyre szabottak, amik kékbetűsek. A tegnapi ilyen volt nekem. Tetszik a felismerés, hogy nemcsak piros ünnepek léteznek. A kéket ugyan nem jegyzik a naptárakban, ám nem is szükséges, hiszen sohasem feledkezik meg róluk az ember.”    

Május 21.: Tudod ismerek egy lányt, akit Szép Asszonynak nevezek. Ő lélekben olyan, mint én, csak nőben. Mióta ismerem tudom, hogy milyen szép nő lennék. Fekete lenne a hajam, a hangom, mint a legszebb blues dalok ,és annyi érzelem lenne bennem, mint a napban, ami ugyanúgy süt az apácákra és a kurvákra is. Május 21-én, a születésnapjára, leírtam neki, mi az a huszonnégy dolog, amit szeretek benne. Hét napon és éjszakán át írtam a levélkéket. Közben folyamatosan rá gondoltam. Talán érzelgősen hangzik, ám boldoggá tett a gondolat, hogy örömet okozhatok neki. Életem egyik legszebb hete volt.

Június 27.: Ekkor találkoztam Váratlannal a Margit-szigeten. Ha ismernéd, nagyon kedvelnéd őt. Ő ugyanis egy olyan nő, aki bármikor megszerel egy csöpögő vízcsapot, istenien főz, ha kell, beugrik a Dunába a kutyájáért, szereti József Attilát és a Zabhegyezőt, és úgy figyel rád, ahogyan csak a legbölcsebb cseresznyefák tudnak. Azon a napon cserszegi fűszerest bort ittunk a Duna parton, átsétáltunk az Árpád- hídon, megfogtuk egymás kezét a Váradi utcán, és Palton Karataev-től hallgattuk az Oceant az ágyában fekve. Mióta ismerem tudom, hogy egy nőnek a keze az egyik legszebb testrésze. Váratlannak nagyon szép kezei vannak.

Július 23.: Krynicán voltam életem első Spartan Beast versenyén. Féltem. Nem bíztam az erőmben. Aztán a táv felénél sikerült egy olyan akadályt megcsinálnom, amit lehetetlennek gondoltam. Arra a sikerélményre volt szükségem, hogy elhiggyem, képes vagyok teljesíteni a versenyt. Megmásztunk egy meredek hegyet, szögesdrót alatt kúsztunk, fájtak a  térdeink. Tetőtől talpig koszos voltam, és elmondhatatlanul boldog. Hét órán át tartott a nagy kaland. Igazán férfias küzdelem volt. Arra az érmemre nagyon büszke vagyok.

Augusztus 23.: Zengőkertben történt. Azon az éjszakán, amikor olyan lehetetlenül sok csillag volt a zalai égbolton voltam először igazán szerelmes az életbe. Tudod, van az a tudatállapot, amikor kinyílik a szíved, és rájössz,  egy vagy mindenkivel. Egész este mezitláb táncoltam egy jurtában együtt sok jó emberrel, állattal, növénnyel, csillaggal. Pontosan tudtam, hogy a körülöttem lévők mit éreznek.A tánc gyógyít.

Szeptember 14.: Az összes közül ez a legszebb kékbetűs ünnepem. Ezen a napon találkoztam ugyanis először M-mel egy kávézó teraszán, délután fél hatkor. Megkérdezte tőlem, hogy van-e a kedvem  megnézni vele egy filmet. És nekem volt. Bizton állítom, ez volt életem legjobb döntése. A Krisztus utolsó megkísértését néztük meg. Aztán megnéztünk még egy klasszikust. Majd még egyet. És még egyet. Mire észbe kaptam eltelt öt év és M-mel barátok lettünk. Ő a kicsi szárny az életemben, amiről Jimmy Hendrix énekel a Little Wingben.

Október 18.:  Ezen a napon vettem meg életem első Paul Auster könyvét, a Brooklyni balgaságokat. Borzalmasan másnapos voltam. Egy padon ültem, a könyvet lapozgattam, és egy férfit néztem, aki hegyes orrú cipőt viselt és Armani Aqua illatot húzott maga után. Akkoriban már hosszú ideje szenvedtem egy írással, ami kezdett az egészségem rovására menni. Az előző esti alkohol gőze és fűszeres cigaretta füstje egészen érdekes gondolatokat indított el bennem. Arra gondoltam, hogy nem az ember választja a hivatását, hanem a hivatás őt. Azon a napon jöttem rá, hogy én író vagyok. Egyenlőre még csak írócska.

November 28.: Tudod, van az úgy, hogy az emberek összevesznek. És ilyenkor olyan súlyos  szavakkal dobálják meg a másikat, amiktől megreped a szív és részleges lélekszakadást szenvedsz. És az bizony borzalmasan lassan gyógyul. Velem is ez történt, amikor magamra haragítottam egy anyát, aki a lányát féltette. Akkor már fél éve a sebeim nyalogattam, a részleges szakadás azonban semennyit sem gyógyult.  Azon a napon azonban úgy alakult, hogy megkerestük egymást a lányát féltő Anyával. Bocsánatot kértünk a másiktól az okozott sebekért és érzelmesen kibékültünk. Olyan volt, mint a mesékben. Az maga volt a csoda. A részleges lélekszakadásom meggyógyult.

December 12.: Ekkor fejeztem be az első olyan novellámat, ami először jelent meg folyóiratban. Ez volt a Veronka. Beteg voltam. Felébredtem hajnalban, és csak írtam. Még arról is elfeledkeztem arra a pár órára, hogy lázas vagyok és folyik az orrom. Tudom, szeretem Veronkát. Anyából és az apai nagymamámból kevertem őt össze. Ahogy szeretem az összes szereplőmet, akikről eddig írtam. A Kék Lótusz azt mondta, ők az én gyermekeim, akikre legyen büszke. Időnként elcsodálkozom azon, hogy milyen sokan laknak bennem.

Több kékbetűs ünnepem is van persze, ám úgy gondolom mára ennyi is elég lesz. Tudod az ünnepek fontosak. Ezek a mi jóvátételeink a „nyolctólnégyigekért”, a befizetésre való számlákért, a hétköznapok apró bosszúságaiért. Most, hogy egy évvel öregebb lettem, és bölcsebb is talán, arra jöttem rá, hogy az elmúlt harminchárom évemnek azok voltak a legszebb pillanatai, amikor adtam. Valami személyeset, valamit önmagamból. Mindig azok voltak az igazi ünnepek. Ilyenkor éreztem igazán azt, hogy élek. Tudod a szív az egyetlen olyan szervünk, amiből minél többet adsz, annál inkább gyarapszik. Olyan, akár egy mesebeli pénztárca, amiből minél többet költesz, annál több bankó lesz benne. 

Köszönöm, hogy velem ünnepeltél!    

Tudományosan bebizonyított tény, hogy az utazás milyen jótékony hatással van a testi és mentális egészségünkre. Az új élmények hatására kitágul előttünk a világ, bővül az ismeretanyagunk, lelkileg gazdagabbá válunk, csökken a stressz hormon szint a szervezetünkben, és több dopamin termelődik. Ha a tudománynak nem hiszel, gondolj csak arra, hogy Gullivernek, Mihálynak vagy Odüsszeusznak micsoda élményekben volt része, amikor útra kelt.  A dalai láma azt javasolta, hogy évente legalább egyszer utazzunk el egy olyan helyre, ahol még sohasem jártunk. Egy szent szavait pedig érdemes megfogadni szerintem.

Persze nem mindenki engedheti meg magának, hogy elmenjen egy egzotikus szigetre kiszakadni a hétköznapok szürkeségéből. A jó hír, hogy nem is kell! Hiszen alternatív lehetőségek is rendelkezésére állnak ,hogy új világokat fedezhess fel.

Ma egy hete annak, hogy nem ittam alkoholt. Múlthéten túlságosan lemerültem a pohár mélyére, mélytengeri búvérként el is jutottam annak a fenekéig, ahonnan csak 10 óra alvással tudtam a felszínre visszaevickélni. Hogy méltóképp megemlékezzek a hétfordulóról , úgy döntöttem, hogy úti beszámolót  készítek a pohár fenekén tett utazásaimról, ezzel segítve neked abban, hogy megtudd, milyen kalandok várnak rád, ha hasonló útra készülsz.

Tudod a pohár fenekére eljutni nem is olyan nehéz, mint amilyennek első hallásra tűnhet. Szinte nincs is olyan település a világon, ahol ne lenne legalább egy olyan utazási iroda, ami oda szervez utakat. A féldecistől a literesig, a fapadostól a business classig egészen sokféle járat közül választhatsz, amivel utazhatsz. Ez teljes mértékben az ízlésedre van bízva. Neked nincs más dolgod, mint lenézni a neked szimpatikus pohár fenekére, és már ott is vagy.

A pohár feneke olyan hely, ahol könnyednek érzed magad a mélyben lévő súlytalanság miatt, a folyton zakatoló agyad végre takarékra kapcsol, a mókuskerék hajtásától elfáradt lábaid megpihenhetnek. Mámorosnak, felszabadultnak érzed magad. Egy utópisztikus világ ez, mintha csak Atlantiszban vendégeskednél.

 Atlantiszban lenni olyan, mintha egy tükörbe néznél, amiben nem a hús-vér lényed látod viszont, hanem a ketrecbe zártat, amit tömlöcbe vetettél, mert nem találtad elég tetszetősnek ahhoz, hogy mutatkozz vele a felszíni világban. Az elsüllyedt városban azonban száműzött éned leveti béklyóit, és úgy tör ki belőled, mint egy gejzír.  A pohár feneke feloldja a benned megkövesedett érzéseket , éned fosszíliáit újra életre kelti. Történelem előtti korok kincseit tárhatod fel itt, mintha csak egy régészeti ásatáson lennél.  Olyan jelentőségteljes leletekre bukkanhatsz, mint Domenico Fontana, vagy Heinrich Schliemann. Csak Te nem ókori városokat, hanem önmagad elveszettnek hitt darabkáit találhatod meg itt. Nem hiába látogatnak el olyan sokan a mesés Atlantiszba. Úgy érzed ott magad, mint Hamupipőke a bálban.

Rájössz például, hogy tudsz táncolni. Hogy valójában nagyon barátságos vagy, és szívesen elegyedsz szóba más emberekkel. Vagy arra, hogy meg mered szólítani azt a lányt, akinek az illata régóta nem hagyott nyugodni. Ezek a felfedezések pedig olyan extázist váltanak ki belőled, hogy sebezhetetlennek érzed magad, mint Achilles, és olyan ellenállhatatlannak, akárcsak Adonisz. Még a vízen járás sem tűnik lehetetlennek. Azt hiszed, te vagy a világmindenség közepe, és a bolygók körülötted keringenek. Egyedül azt sajnálod, hogy a vízből nem tudsz bort csinálni.

Az atlantiszi ember egyik jellegzetessége ugyanis, hogy felgyorsul az anyagcseréje, ezért gyakran érzi magát szomjasnak. És hiába próbálja oltani a szomját, képtelen csillapítani azt. Mintha csak tengervizet inna.  Ebben a kínzó szomjúságban pedig könnyű elfeledkezni a mértékletesség erényéről.

Ezért a botlásért azonban nem csak az utazó tehető felelőssé. Atlantiszban sok minden másabb, mint az általunk megszokott világban, ezért időbe telik az alkalmazkodás. Egészen másképp mérik ott például az időt. Míg nálunk háromszázhatvanöt nap egy év, a pohár fenekén három nap egy esztendő. Éppen ezért az ide érkező sokkal gyorsabban él, mint ahogy a felszínen tenné. Ez az oka annak, hogy olyan sokan elálmosodnak néhány óra után Atlantiszban. Ahogy az időeltolódás tehető felelőssé azért is, hogy sokunknak két-három nap is beletelik ,mire sikerül kipihenni egy-egy utazást. 

Ott fordítva működnek a világ törvényei. Míg a megszokott életünkben arra vagyunk szocializálva, hogy ha minél több gyakorlatot szerzünk egy adott tevékenységben, annál könnyebb eljutni oda, ahová szeretnénk, Atlantiszban pont az ellenkezője igaz. Ott a kevésbé rutinos utazók vannak előnyben, hamarabb eljutnak erre az utópisztikus helyre. Egyesek olyan gyorsan, mintha Sinkanszennel mennének Nyíregyházáról Debrecenbe. Azonban minél tapasztaltabb utazó vagy ,annál több időt vesz igénybe a pohárfenékre eljutni. Olykor olyan hosszú az út, mintha a Keleti országrészből Sopronba vánszorognál egy személyvonattal.

 Ironikus módon felejthetetlen utazásaidra sokszor nem is emlékszel. Sőt, minél jobban élvezted az atlantisziak vendégszeretetét, annál kevésbé tudod felidézni, hogy miket csináltál ottléted alatt. Olyan ez, mint amikor az anyaméh édeni idilljét kell elhagynod világrajöveteledkor. Semmi emléked nem marad életed legszebb kilenc hónapjáról. Távozásodkor kitépik ugyanis azokat a vendéglátóid a fejedből, hogy aztán áldozatot mutathassanak be belőlük Dionüszosznak. A kitépett emlékek helye persze sajog, ezért tapasztal olyan sok utazó elviselhetetlen fejfájást, miután hazatértek. Ezt azonban könnyen orvosolhatod. Kutyaharapást szőrével, javasolják az atlantiszi gyógyítók.

 A pohár fenekén lévő világ azonban nem csak ezekben a dolgokban különbözik a hétköznapokban ismerttől. Az ott lévők viselkedése is más. Visszatérsz a paleolit kori ember tudatállapotába, barlanglakó őseid ösztönei veszik át az irányítást feletted, és az addig  olyan bonyolultnak tűnő élet egy csapásra leegyszerűsödik evésre, ivásra, dugásra és alvásra. A civilizált ember számára persze ez  igencsak primitívnek hat. A járásod és a beszédet is megváltozik a pohár fenekén, amit a kívülállók meglehetősen viccesnek találnak. Sokszor nem is értik, hogy mit mond az atlantiszi utazó. Olyan érzésük van, mintha egy távoli galaxis szülöttje próbálná velük felvenni a kapcsolatot.

 Azt fontos tisztázni, attól, hogy Atlantiszba utazol még Földrajzilag nem kerülsz egy másik kontinensre, ahol esetleg  legális az, ami az országodban nem. A felszíni világ szabályai ugyanúgy vonatkoznak rád is, csak erről hajlamos elfeledkezni az utazó.  Ezért fordulhat az elő, hogy szembe kerülsz a törvénnyel egy szombat este, fittyet hánysz a társadalmi normákra, vagy egyszerűen csak elfeledkezel az illemszabályokról, amikor megszólítasz egy lányt, és emiatt másnap szégyelled magad. A pohár fenekén nem kapsz mentelmi jogot, mint a politikusok, ahogy ereszcsatornát sem, ha szeretnéd megúszni a felelősségre vonást

Persze hogy is lehetne haragudni a szegény utazóra? Hiszen a pohár fenekén lévő világ szépségei ,és az újonnan feltárt régészeti leletek sodrása annyira magával ragadó, hogy sámsoni erőt érzel magadban. Bizony könnyű túlbecsülni a képességeid Atlantiszban. És sajnos elhiszed, hogy tudsz táncolni. Tartalom nélkül árad a szó belőled. És megszólítod azt a lányt, akinek az illata régóta nem hagyott nyugodni, pedig ott ül mellette egy nagydarab kopasz pasi.

Majd éjfélt üt az óra és a bál véget ér.

Több, mint egy hét telt el azóta, hogy legutóbb a pohár fenekén jártam. Bizonyára nem az volt az utolsó alkalom, ám jelenleg nem érzem szükségét, hogy Atlantiszba utazzam. Ezért állnak bontatlanul a sörök a spájzban.  Az én koromban már amúgy is ritkábban vállalkoznak az emberek ilyen kimerítő utakra. Meg aztán nem is olyan régen rájöttem, hogy sokkal izgalmasabb helyekre is mehetek az elsüllyedt város helyett. Egyszer majd azokról is mesélek neked. Ha Atlantiszba készülsz, jó utat kívánok! Vigyázz magadra!

" Az ember azért szenved, mert komolyan veszi azt, amit az istenek játéknak szántak."

  Alan Watts

A koporsó előtt három testvér ült. A halott apjukat gyászolták 3 különböző módon. A legkisebb testvér, a lány szeméből dús könnyek folytak. A sós könnycseppek olyan bőséggel áztatták az arcát, mintha csak a szeplőit akarná lemosni vele. A gyász a vörös egy olyan szomorú árnyalatává színezte a szemeit, ami a maga groteszk módján nagyon jól illett lángvörös hajához. Sírt, de nem azon a jajveszékelős módon, ahogy az idős nénik szoktak fekete fejkendőik árnyékában. Csendes elmerülés volt ez inkább bánatában. Víz-könnyei alól a fejét időnként kiemelte, hogy egy kis levegőhöz jusson. Sírt, mint aki vízben fuldokol. 
A lány balján idősebbik bátya ült. Fekete konfekció öltönyt, és manapság már kevésbé divatos, szögletes keretű napszemüveget viselt. Bokáit és kezeit összekulcsolva meredt maga elé. Bár szemei nem látszódtak, de testtartásából és sírásra görbülő szájából látható volt, hogy Ő is zokog sötétített lencséi takarásában. 
A középső testvér szélen foglalt helyet. Neki nem folytak dús könnyek végig az arcán, és nem is takarta el a szemeit semmivel. Kevésbé volt elegáns, mint a bátyja. Könyékig feltűrt fekete ingében és normál szabású szövetnadrágjában engem leginkább a 90-es évek akció sztárjára, a fiatal Jean-Claude Van Damme-ra emlékeztetett. Blazírt képpel nézett ki a fejéből. A kezeit a térdén pihentette, néha az órájára pillantott. Olyannak tetszett, mint aki unatkozik. 

A ravatalozó falán bíbor és lila bársony képek függtek. A keretbe zárt színek kiemelkedtek a gyász feketéjéből, és olyan plasztikus puhaságot árasztottak magukból, mint amilyen kényelmes egy koporsó is lehet. Látványuk meleg, kissé felkavaró intimitást sugároztak. Néztem a mahagóni halottas láda előtt ülő testvéreket ,és arra gondoltam, egyszer el fog jönni az a nap, amikor én fogok a helyükön ülni a húgommal és a nővéremmel a mi apánkat gyászolva. Félelmetes volt belegondolni mindebbe, és azt kívántam, soha ne jöjjön el az a délután, de tudtam, sajnos nem így lett kitalálva a világ. Senki se menekül. ("Senki se, senki se menekül...")
Vajon én is olyan unott arccal fogok ülni azon a délutánon, mint most a középső testvér?- gondolkodtam magamban. Vagy egy napszemüveg mögé rejtem majd a bánatom? Netalán dús könnyek fognak végig folyni az arcomon és levegő után kapkodom, mint aki vízben fuldokol? Ez utóbbit nem tartottam valószínűnek. Ahhoz én túlságosan magamba folyton az érzéseimet...

Próbáltam átérezni a testvérek szomorúságát, de bármennyire is igyekeztem nem tudtam. Hiszen számomra csak egy ritkán látott rokon volt a férfi, akit Ők sirattak: az unokatestvéreim apja, a pesti nagybácsi, akikhez gyerekkorunkba elmentünk néha a húgommal 1-1 hétre nyaralni.  A világom nem fordult ki a 4 sarkából azzal, hogy távozott ebből a világból. Halálát teljesen sztoikus nyugalommal vettem tudomásul. Tulajdonképpen a temetésén is csak  formalitásból , ha úgy tetszik, illendőségből vettem részt.  

Fejembe csupán profán emlékképek kúsztak be, ha halott bácsikámra gondoltam. Emlékszem például puha, húsos arcának érintésére, amikor megpuszilt engem. Arra, hogy ül a nappaliban és keresztrejtvényt fejt. A képre, ahogy kiveszi a hűtőből a szódavizet, száját kitátja, és a szifonból a szénsavas vizet bele csurgatja. Vagy arra, hogy a műsorújságban mindig bekarikázta azokat a meccseket, amiket meg akart nézni. Nagy rajongója volt az olasz focinak. Tulajdonképpen a labdarúgás volt az egyetlen olyan téma, amiről hosszabban tudtunk beszélgetni egymással.

Az adventista pap az emelvényre lépett és beszélni kezdett. A szavak  puhán és együtt érzően rezegtették meg a hangszálait. Látszódott rajta, hogy valóban osztozik a család fájdalmában. Egy nagyon szép nekrológban emlékezett meg az elhunytról. Nem volt benne semmi pátosz, vagy fölösleges cukormáz. Szeretetteljes összefoglalója volt csupán egy ember életének, aki 1940-ben született a VIII. kerületeben, egy zsidó család első szülöttjeként. A II. világháború idején szüleivel és öccsével megjárta a pesti gettót. Miután a háború véget ért a család magyarosította a vezetéknevét, és felvették az adventista hitet. A hetednapi gyülekezetben  ismerkedett meg a feleségével is, az apám nővérével, akivel három gyerekük és egy unokájuk született. Csendes, istenfélő ember volt, aki aktívan részt vett az hitközösség életében. Búcsúzik Tőle felesége, gyerekei, unokája, rokonai, barátai- zárta  nekrológját a pap.( és az unokaöccse, akit egyszer elvitt az óriás csúszdához és vett neki egy csavaros fagyit)  Igazán megható volt a  lelkész megemlékezése. Néhányan a szemüket törölgették beszédét hallgatva, az apját gyászoló lány pedig egy mély levegőt vett.

Csak  másnap tudtam meg, hogy akkor délután nemcsak a szertartáson résztvevők sírtak, hanem az Apám is. Ő nem tudott eljönni a sógora temetésére, mert a súlyosan demens nővérére vigyázott otthon. Szegény nénikém már annyira rossz állapotban van,  hogy azzal sem volt tisztában, megözvegyült. Az egykoron csillogó szemű nő tekintete mostanra ködbe borult, tudata vegetál, mintha csak lobotómiát hajtottak volna végre rajta. És ettől az Apám rettenetesen szenved, hogy így kell látnia a testvérét. Ezért sírta végig azt a délután.

Sohasem gondoltam bele abba, hogy  Apa tud sírni. Az érzéseit  mindig is gondosan elzárta előlem, azokat nem ismertem. Már-már azt hittem ,nincsenek is neki, csupán érzelemmentes algoritmusok vezérlik, mint egy mesterséges intelligenciát... Az érzékeny és sebezhető oldala teljesen idegen volt attól a képtől, amit az évek során kialakítottam Róla. Azon a napon, amikor megtudtam azt, hogy sírt döbbentem rá, mennyire nem ismerem Őt.
Néhány évvel ezelőtt az Archer egyik részében (ez egy rajzfilm sorozat- a szerk.) hangzott el egy mondat, ami nagyon megmaradt bennem: "A gyerek akkor nő fel igazán, amikor már  esendő embereknek képes látni a szüleit, nem tökéletes isteneknek." Én, bár biológia értelemben felnőttnek számítok, de még mindig egy kisfiú szemével nézek az Apámra. Egy érinthetetlen, hatalmas istennek látom Őt, aki uralkodik a sorsom felett. Egy mitikus lénynek, akinek a hangjától kisüt a nap, vagy kettéhasad a hold. Pogány bálványom Ő, aki előtt térdre borulok, és akihez esti imáimkor szeretetért és bűnbocsánatért könyörgöm. De az Apa-Istenről kiderült, hogy pont olyan sebezhető ember, mint amilyen én is vagyok. Hiszen végigsírta a délután. Az istenek nem tudnak sírni. Arra csak az emberek képesek. 

Négy sírásó várta a halott utolsó útjának végén a gyászoló tömeget. Fehér rövid ujjú inget, fekete műszálas nadrágot, és kockaorrú cipőt viseltek. Úgy néztek ki a maguk egyszerű módján, mintha az iszlám négy arkangyalának: Dzsibrilnek, Mikailnak, Israfilnak és Azrailnak a karikatúrái lennének. Csak nekik nem voltak szárnyaik, csupán lapát a kezükben. Gyakorlott mozdulatokkal leemelték a koporsót a halottas kocsiról, majd két méter mélyre helyezték azt. Ezután lapátolni kezdtek. A kerti szerszámok puha,fémes csikorgással merültek el a friss homokban. A föld öblös, tompa puffanással temette be lassan a halottas ládát, és az elhunyt végső nyughelyét. Amíg az arkangyalok dolgoztak, az adventista pap a sír mellé lépett és elmondta halotti beszédét. 

„Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szívünkhöz közel álló. 

[…]

Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él
s mint fán se nő egyforma-két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.

[…]

Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem. 

[…]

Édes barátaim, olyan ez épen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: <<Hol volt...>>,
majd rázuhant a mázsás, szörnyű mennybolt
s mi ezt meséljük róla sírva: <<Nem volt...>>

Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.”

Kosztolányi Dezső: Halotti beszéd (részlet)

És vajon mi történik ezután a sírba temetettel?- gondolkodtam magamban. Valkűrök fogják elvinni a lelkét az elesett harcosok csarnokába, a  Vallhallába, hogy aztán Odin seregéhez csatlakozva harcoljon a Regnarök csatában? Vagy Anubisz, a sakálfejű isten fog várni rá a túloldalt, hogy a Duat ösvényén átvezetve elvigye Őt Ozirisz halhatatlan birodalmába? Esetleg Kharón szállítja át ladikjában a Sztüx folyón Hermész kíséretében, hogy aztán Minósz ítélőszéke eldöntse: az Elíziumi mezőkre, vagy a Tartaloszba jut a lelke? Talán Szent Péter fogja köszönteni Őt a Mennyország kapujában? Vagy az isteni rész tovább folytatja útját a lélekvándorlás kerekében, és reinkarnálódik majd egy másik létformában?
Az antik hermetikában  úgy hitték, az emberi lét  magasabb kozmikus rang az istenekénél, mert képes a meghalásra, de a lelke révén halhatatlan is. Úgy gondolták, a halandóság egy képesség, ami tétet ad a mindennapoknak. Az ember életének végzete és tragédiája van. Tényleges érvénye múlandóságából fakadóan. Az isteneknek ellenben nincs sorsuk. Az életüknek semmi tétje. Ők vég nélkül játszanak  az időtlenségben saját archetípusuk lángjában élve.
Van egyáltalán halhatatlan részünk?- gondolkodtam tovább. Vagy  az ember porból lett, majd  oda visszatér, és csak az utódaiban képes élni tovább, ahogy Mózes első könyvében is áll?  Esetleg a Bibliában megjövendölt Végítélet napján mégis feltámadnak a holtak?  
De az is lehet, hogy a materialistáknak van igazuk, és a testtel együtt a szellem is elrohad 2 méter mélyen...

Miután a gödröt betemették a 4 arkangyal szépen elsimította a földet a sírhanton. Mindezt olyan nagy odafigyeléssel, lágy mozdulatokkal tették, mintha nem is sírások lettek volna egy temetésen, hanem gyerekek a tengerparton, akik lepirult arccal homokvárat építenek éppen. Csak ők nem színes zászlót szúrtak a végén az elkészült műbe, hanem egy fejfát, rajta a felirattal: Élt 79 évet.

A lapátok elhallgattak. A halott férfi öccse az Ave Mariát énekelte, amit egy tücsök hegedülése kísért. Néhányan pityeregtek.Emlékszem szép idő volt aznap. Tokaji kövér szőlő ízű, édes, sárga délután. Felhő sem volt az égen. Nem sírtak az istenek. Arra csak az emberek képesek. 

- Meg tudná mondani hány óra van?- ütötte meg egy kérdés a fülem a Kossuth utcán sétálva.
Novemberi melankóliám zajától alig jutott el a tudatomig, hogy valaki megszólított engem. A hang irányába fordultam. Egy féllábú hajléktalan ült az utca egyik mocskos kőlépcsőjén, amely egy keskeny homlokzatú, magas ház ajtajához vezetett. Ő szólított meg engem. Ápolatlan, hosszú hajával, kövérkés arcával, és gondozatlan szakállával pont úgy nézett ki, mint a blues királya, Bill, csak Ő a trónszékét egy koszos lépcsőfokra cserélte... Királyi hintóját- egy kopott,szürke járókeretet- a ház falának támasztotta, trónja mellett,pedig ott pihent jogara- a műlába-, és egy csíkos, nagy szatyorban minden földi vagyona. 

-14 óra 10 perc van-  válaszoltam neki.
-Köszönöm!-mondta Bill, majd még félszegen megkérdezte: -Bemennél nekem a dohányboltba venni egy teát? Kifizetem- tette hozzá.
-Persze!-válaszoltam, majd leereszkedő fölényességgel kinyitottam a tenyerem, és vártam, hogy az aprót bele tegye.
-Pár forinttal lehet ki kell majd egészíteni-vallotta be a király, miközben érméit a kezembe potyogtatta. 
-Nem probléma, megveszem-nyugtattam meg Billt.

A boltba belépve rettenetesen elszégyelltem magam. Hogy volt szívem pénzt elfogadni egy nincstelentől? Hiszen lehet ennyi volt az összvagyona. Hogy lehetek ennyire suttyó? Erre a teára én is igazán meghívhatnám... Amikor kijöttem a dohányboltból a király kezébe nyomtam az üdítőjét és visszaadtam az apróját. -Erre a vendégem voltál-mondtam neki, majd elköszöntünk egymástól. Alig pár métert mentem csupán, amikor az előző "jó cselekedetem" örömének helyére ismét novemberi melankóliám zaja lépett. Pedig szép idő volt aznap, de mégis csak november, amikor a leginkább  hajlamos vagyok a szomorúságra, és azt hinni: csak félszívem van. 
Szerettem volna valahogy a mélabús zúgást elnyomni a fejemben. Arra gondoltam, ma szívesen tennék valami jót.  Talán többet is tehettem volna a királyért. Hiszen lehet, hogy éhes is - gondoltam magamban. Megfordultam és visszamentem hozzá. 

-Bocsánat!- szólítottam meg az üres tekintettel az utcán járó autókra meredő Billt. - Elfelejtettem az előbb megkérdezni, hogy nem vagy-e éhes. Éppen hamburgerezni indultam, ha gondolod, neked is szívesen veszek egyet.
-Az jó lenne- felelte mosolyogva a piszkos lépcsőtrónján ücsörgő király. 
Kértem, hogy várjon meg, és bementem a szomszédos büfébe, hogy megvegyek őket. 

Miközben várakoztam, és néztem, ahogy a párnás, büfés lány húsos, virsliszerű ujjaival pakolja a zöldséget a bucikra, egy rózsaszín cukormázzal leöntött, szirupos történet kezdett körvonalazódni a fejemben. A sztori egy féllábú királyról és egy jóságos férfiról szólt, aki ebben a közönyös világban sem feledkezett meg a rászorulókról. Szinte láttam magam előtt a jelenetet, ahogy diadalmasan kivágom a City Burger ajtaját, és irgalmas szamaritánusként odaadom Krisztus hamburger-testét Billnek, a királynak. Elképzeltem, ahogy ülünk egymás mellett piszkos lépcsőtrónján,és miközben eszünk, elmeséli nekem a történetét, majd én is neki az enyémet, közben pedig egy szép barátság szövődik közöttünk. Micsoda történet lesz ez! Pont ilyenre van szüksége az embernek, amikor novemberi melankóliájában azt hiszi ,csak félszíve van- gondoltam magamban. 

Amikor visszamentem Billhez, odaadtam neki a hamburgerét, majd az enyémnek a felét is, és megkérdeztem: zavarná-e, ha együtt uzsonnáznánk? 
Fele barátommal enni kezdtünk. Ő féllábbal, én félszívvel osztoztunk egy hamburger felén. Fele királyságát vártam csupán kedvességemért cserébe. (Igazán különlegesnek láttam magam ekkor, hogy ilyen jót teszek egy nincstelennel.) Próbáltam beszélgetni is vele- ahogy azt korábban elképzeltem-, de nem igazán ment. Néhány kérdés után ki is fogytunk a témákból...( Hogy lesz így ebből szép, szirupos történet?) A helyzetet még nehezebbé tette a király penetráns bűze, ami összekeveredve a hagyma és mustár szagával még orrfacsaróbbnak hatott. 
Ekkor egy férfi lépett hozzánk és egy zacskóban péksüteményt tett Bill trónjára. Csalódottan néztem végig mindezt. Ezek szerint mégsem vagyok olyan különleges. Hiszen más is vesz ételt nélkülözőknek, nemcsak én... Egy idős néni sétált el mellettünk a járdán. Tekintetén látszódott, hogy nem tudja értelmezni a féllábú és a félszívű közös uzsonnáját. Pont egy ilyen nézésre vártam. Ekkor éreztem csak igazán, hogy különb vagyok másoknál. Míg a többség csak megvetve néz a féllábú királyra, én vele együtt eszem... 

Miután befejeztük  uzsonnánkat Bill, a király letörölte a mustárt a szájáról, és ezt mondta nekem: 
-Hoznál még nekem 2 doboz szivarkát a boltból? És még egy teát...És még egy kávét is...
Az illúziók összetörtek. Nem volt ez már egy szép, cukormázas történet, ahogy én sem voltam irgalmas szamaritánus benne. Csupán egy balek, akit most vesz éppen palira Bill, a király. Ekkor jöttem rá, hogy a féllábú felebarátom csak kihasznál engem. Micsoda pofátlanság ez?! Hiszen annyi jót tettem már ma vele... Sarkon fordultam és elmentem. Még csak el sem köszöntem tőle. 

Az városban sétálva a történteken gondolkodtam. Arra jutottam, hogy hatalmas hülyeség ez a napi jó cselekedet maszlag. Az emberek úgy tesznek -köztük én is-, mintha valami óriási hőstettet hajtanának végre azzal, hogy néha aprót adnak vagy ennivalót vesznek egy rászorulónak. Pedig nem az. Egy ideális világban az elvárható minimumnak kellene lennie, hogy segítjük a nélkülözőket. De mivel ritkán tesszük meg, ezért azt hisszük, hogy micsoda példamutató módon viselkedtünk.Letudtuk a napi jó cselekedetet- gondoljuk magunkban. Számon tartjuk őket, mintha csak pontgyűjtő kártyára gyűjtenénk azokat, és reménykedünk, ha elegendő összegyűlik belőlük, akkor beválthatjuk majd azokat akciós szeretetre. 
Haragudtam magamra. A jó cselekedeteken töprengve rájöttem, hogy mindazt, amit a királlyal tettem minden volt, csak nem önzetlen. Hiszen csak azért vendégeltem meg Őt, mert november volt, és én szerettem volna a melankóliám zaját elnyomni valahogy. Az az igazság,hogy kihasználtam Billt. Jobban, mint Ő engem. A király nyomorát felhasználva akartam kicsit a saját jóságomban dagonyázni, és jobbnak érezni magam másoknál. Létezik ennél nagyobb suttyóság? Ettől még az is őszintébb lett volna, ha megvető tekintettel csak elsétáltam volna mellette az utcán... Törvénynek kellene tiltania az efféle gusztustalan pózolást! Álszent, hazug embernek láttam magam. 

Amikor hazaértem, felvettem az öltönyöm és hangversenyre mentem. Nem gondoltam már Billre, a királyra, aki talán még akkor is mocskos lépcsőtrónján ült a hidegben. Akkor jutott eszembe újra, amikor este az öltönyömet pizsamára cseréltem. Már nem haragudtam rá, amiért megpróbált lehúzni engem. Hiszen magam sem tettem volna másképp, ha nekem lett volna féllábam, és jött volna egy szánni való balek, aki hamburgert vesz nekem. Ahogy magamra sem haragudtam már...Hiszen talán a király sem tett volna másképp a helyemben, ha  félszíve lett volna novemberben, és szerette volna egy kicsit jobban érezni magát. Nagyon is átlagosnak láttam már ekkor magam. Se jobbnak, se rosszabbnak másoknál. Egyszerű embernek csupán. És úgy látszik az emberek ilyenek. Ritkán ugyan, de azért időnként jót is tesznek  másokkal, és azt a keveset nyilván tartják magukban, annak reményében, hogy majd  beválthatják később akciós szeretetre. Ugyan nem hőstett, amit tesznek, de még mindig jobb néha adni, mint sohasem... 

Azonban én más akartam lenni. Jobb és önzetlenebb az átlagnál, ezért eldöntöttem: soha többé nem tartom nyilván magamban, ha aprót vagy ételt adok egy rászorulónak. Hiszen egy ideális világban ennek az elvárható minimumnak kellene lennie... Jó cselekedetek "Supershop" kártyámat ezért kidobtam a kukába, és elhatároztam, idén karácsonykor nem fogom beváltani kevéske önzetlenségem leárazott szeretetre. De mielőtt lefeküdtem volna, azért magamnak egy titkos kis cetlire feljegyeztem:  Billel, a királlyal hamburgert ettem...   

Köszönet Drága M.-nek, aki a szöveget szerkesztette, és a gondolataival fűszerezte a történetet!

Katának ajánlva!

 Első rész

1/ Délelőtt 9:45-kor a Téglatemplom (többen római templomként ismerik) harangja háromszor kondult meg a Kossuth-téren. Langyos, borús idő volt, és a téren csupán néhány ember lézengett. Apróbb bevásárlást intéző nyugdíjasok, a közeli irodákból egy cigire kilépő hivatalnokok, és néhány szerencsés középiskolás - akiknek az órarendje megengedte a hétfő délelőtti flangálást - alkották csupán a sétáló utca népét. A fabódék, amik előtt nem is oly rég még hosszú sorok kígyóztak a Vidor fesztiválon, mostanra csendesen várakoztak arra, hogy lebontsák őket. Kihalt volt a város, mégis olyan szép! Boldogságomban legszívesebben leborultam volna, hogy megcsókoljam a földet, annyira örültem annak, hogy viszontláthatom a Kossuth-teret és Nyíregyházát. Pedig csupán másfél hét telt el azóta, hogy legutóbb itt jártam. Legtöbbször nem is tudatosul bennem, hogy mennyire szeretem ezt a várost és milyen sok szép emlék köt hozzá, de akkor délelőtt 9:45-kor, amikor a Téglatemplom harangja háromszor megkondult, a viszontlátás örömétől fülig ért a szám. 

2/ Szeretem a családomat! Tudom, mindez nagyon közhelyesen hangzik, hiszen a legtöbb ember így van ezzel. Számomra ez gyakran mégsem olyan egyértelmű, hiszen sokszor érzem úgy, remekül elvagyok nélkülük. Azon az augusztusi éjszakán azonban, amikor elköszöntem Tőlük, és a gurulós bőröndöm zajától kísérve útnak indultam, csak rájuk tudtam gondolni. Még alig érkeztem meg a buszmegállóba, és talán a rám váró hosszú út félelme miatt, de elöntöttek az érzelmek. Arra gondoltam, milyen fontosak nekem.
Szeretem az Apámat! Bár már jócskán meghaladta élete delét, de még most is évente egy hónapon át képes a létrán függeszkedni, hogy leszedje a barackokat a kertben, amiket olyan nagy gonddal nevel, hogy aztán piacra vigye és eladja őket. Nem kis munka ez Kedves Olvasó! Kifejezetten embert próbáló a kánikulában barackot szedni, naponta 3-4 órát aludni, hajnal kettőkor felkelni, reggelig a piacon lenni, majd  hazajönni és kezdeni előröl az egészet. Főleg az Apám korában... Ő mégis ezt csinálja minden augusztusban, és ezért nagyon felnézek rá. "Nincs olyan sok, ami véget nem érne egyszer!"- mondja nekem mindig ,amikor a fáradtságtól elgyötört arccal sokadjára is felmászik a létrára. Ez a legnagyobb tanítás, amit kaptam tőle. Gyakran eszembe jutnak a szavai, ha valami olyan dolgot csinálok, aminek még nagyon messze a vége.
Szeretem az Anyámat! Szeretem a szelíd, optimista  természetét,  műveltségét, és jóságát. Van egy mondás, mely szerint a fiú gyerek azokhoz a nőkhöz vonzódik, akik az anyjára emlékeztetik. Sokáig ezt az állítást a külsőre vonatkoztattam, és csak mostanában jöttem rá, hogy valójában a személyiségre értendő. Ha végiggondolom magamban, milyen lelki beállítottságú nőket találok vonzónak, rendre az anyám személyiségjegyeit vélem felfedezni Bennük.
Szeretem a nővéremet! A szorgalmát és azt a fajta tudatosságot, amivel a karrierjét felépítette, mindig is irigylésre méltónak találtam. Szeretem a jólelkűségét, intelligenciáját, adakozó természetét, és környezetbarát szemléletmódját. Van egyfajta sajátos, pesszimista humora, amit kifejezetten szórakoztatónak találok. Mellesleg istenien főz...
Szeretem a húgomat! Ő egy igazi egyéniség, akit egyszerűen mindenki szeret. Szeretem benne, hogy olyan talpraesett, magabiztos és bárkivel képes megtalálni a közös hangot. Rendkívül intelligens, és kivételesen jó stílusérzékkel rendelkezik. Lélekben nagyon közel áll hozzám.
Persze a családom kevésbé vonzó tulajdonságokkal is rendelkezik, de ennek ellenére nagyon szeretem Őket. És milyen ritkán mondom ezt el nekik... Minden bizonnyal gyakran tűnhetek távolságtartónak, vagy közönyösnek is a szemükben, ezért sem vagyok biztos benne, hogy érzik-e, milyen fontosak nekem... Sokszor ez még bennem sem tudatosul, hiszen olyan természetesnek veszem a közelségüket.
Már akkor nagyon hiányoztak, pedig még jóformán el sem indultam. A busz közben megérkezett, s én felszálltam rá. Így kezdődött egy újabb utazás. 

3/ 31 órával és 1400 kilométerrel később a nap melegen tűzött a Jón-tenger fölött. Óriásira nőtt leander bokrok, pálmafák és kaktuszok tarkították a meglepően zöld tájat, és életemben először ekkor láttam olajfa ligeteket. Ahogy ecetfát is. A kánikulától kicserepesedett  földeken  gránátalma-, narancs- és citromfák nőttek. A tenger sötétkék volt, langyos, a partja homokos, és a szél sós naptej illatot fújt felőle. Isten a teremtés 6 napján minden bizonnyal különösen nagy figyelmet fordíthatott erre a szigetre, mert mindaz, amit a Peloponészoszi-félsziget mellett létrehozott, káprázatos volt. " Ez jó!" - mondhatta bizonyára az Úr, amikor elkészült vele. És  ki tudja? Lehet, annyira elégedett volt a látvánnyal, hogy  ezen a helyen dőlt hátra, hogy megpihenjen a 7. napon. Természeti szépségei miatt  nem véletlenül nevezték el Zakynthost annak idején a velenceiek a Kelet Virágának. Szerencsés ember az, aki láthatja ezt a virágot testközelből. És mérhetetlenül szerencsétlen az, aki mindennek nem tud örülni... Én kezdetben az utóbbinak éreztem magam. Szépsége ugyanis a Babérszigetet juttatta eszembe, ahol egy évvel korábban jártam. A hasonlóságok felidézték bennem az első igazi nyaralásom mesés élményeit, és arra vágytam, hogy ugyanazokat az érzéseket éljem át újra a Jón-tengeren is. De pontosan ugyanolyan érzelmeket nem tudott kiváltani belőlem a sziget, ezért csalódás fogott el. Olyan fajta kiábrándultság volt ez, mint amikor az első igazi szerelem varázsát kerestem a későbbi barátnőimben is, de nem találtam... Pedig csodálatos Nők voltak. Azonban Rena akác illatú májusi szerelméhez mérve minden más olyan középszerűnek tűnt. Úgy gondolom, az elsők emlékét mindig körbelengi egy rózsaszín ködbe burkolt romantikus nosztalgia, amihez az őket követőknek lehetetlen felérnie. A Kelet Virágának sem sikerült a Babérszigethez...

Az elsők fölött érzett nosztalgikus romantikánál azonban egy, még annál  erősebb érzést is kiváltott belőlem a sziget: az otthoni iránti vágyódásét. Tudom, teljes őrültség. Olajfa ligetek és a tenger mellett honvágyat érezni pont akkora ésszerűtlenség, mint szombat délelőtt lefeküdni egy eszményi, kívánatos nővel, és közben arra vágyni, hogy magamra hagyjon végre... Velem mégis ez történt, és ez az érzés egész ittlétem alatt elkísért. Amikor felidéztem magamban az otthon számomra oly kedves helyeit, mindig ugyanaz a mondás jutott eszembe: "Néha messzire kell menned, hogy hazatalálj!" Emlékszem, először egy romkocsma férfi mosdójának a falán olvastam ezt az idézetet. Jól hangzó gondolat volt, megjegyeztem magamnak, de a mélyebb jelentését nem értettem igazán. Az csak itt, Zakynthoson vált világossá. Tulajdonképpen sohasem tisztáztam le magamban, számomra hol is van az otthon. Azt hittem nekem Birit kell annak tekintenem, hiszen az a szülőfalum. De tévedtem. Ha honvágyat éreztem, nem oda vágyakoztam. A tölgyerdőbe húzott olyankor a szívem az erdei tornapályára. A Sóstóra. A Kossuth-térre és az Őszőlő utcára. A könyvtárba. A Krúdy moziba. Vagy a Múzeumba, ahol most van a Szinyei Merse Pál kiállítás. Nyíregyháza után vágyakoztam! Milyen érdekes felismerés volt ez, Kedves Olvasó! Azt mindig is tudtam, hogy érzelmileg erősen kötődöm a városhoz, de az, hogy otthonomként is tekintek rá, még sohasem tudatosult bennem. 1400 kilométernyi távolságra volt szükségem, hogy erre rájöhessek. 

4/ A déli ember sok mindenben más, mint a hagyományos értelemben vett európai, és ez a különbség az étkezési szokásokban is észrevehető. A mértékletességre intő javaslat, mely szerint vacsorázz úgy, mint egy koldus Görögországban nem volt érvényes. Itt éjszaka ettek úgy az emberek, mint a királyok. Az étterem, ahová vacsorázni jártunk közvetlenül a tengerpart mellett állt. Kék-fehér abroszaival, teraszának deszka padlójával, syrtaki zenéjével tökéletes helyszínt biztosított hedonista lakomáinkhoz. Étvágy gerjesztőnek friss házi kenyeret tettek az asztalunkra vacsora előtt, amihez vaj járt, és az aktuális menü mártásából is egy kis kóstoló. Milyen finom is a vajjal és tzatzikivel megkent kenyér! Bizony könnyű beleesni  abba a hibába, hogy túl sokat eszik belőle az ember, míg az előételére vár, és ez a meggondolatlansága könnyen eredményezhet végzetesen korai telítettség érzést, pedig a vacsorának még messze nincs vége. Mindez csupán csak egyszerű bevezetőnek számított kulináris kalandozásainkba. Az előételek könnyűek voltak, a végtelenségig precízen elkészítve. Továbbra sem a jóllakottság elérése volt a cél vele, hanem hogy evés közben még jobban megjöjjön az étvágy. Egyfajta előfutára annak, hogy milyen izgalmas dolgok várnak még ránk a vacsoraasztalnál. Majd következett a főétel. A kék-fehér abroszra ebből olyan tekintélyes mennyiségű adagok kerültek, amiket csak becsületből tudott megenni az ember, bármennyire is finomak voltak azok. Ezekben a különlegességekben benne volt a mediterrán életfelfogás egész kvintesszenciája: Lassulj le! Élvezd az ízeket, élvezd az életet! A főfogás  kalóriadús tanítása után már nem csak a nadrág feszült rajtam, de a fejemben is volt valami különös zsibbadás. De az ember nem tudhatja, hogy milyen az igazán drámai telibendő-érzés, amíg végig nem evett egy görög vacsorát. A desszert édes süteményei jelentették ezen érzéki élvezetek utolsó állomását, az eltelés teljes kábulatát hagyva maguk után. Személy szerint mind közül legjobban a salátákat szerettem, amiket a főétel mellé hoztak. Ez nem képezte szerves részét a főfogásnak, csak úgy kísérőnek szánták. Görögországban mindig esznek a vacsorához salátát, amit nem szednek ki külön tálkákba, hanem egy nagy közös tányérból fogyasztják. A görög emberek ezen szokása nekem nagyon tetszett. Szerintem nagyon intim élmény egy tányérból enni valakivel. Bizalmas, mély és szeretetteljes aktus volt ez nekem estéről estére, ami erősítette bennem az összetartozás érzését vacsorapartneremmel, Katával.  Mint ahogyan a titkainkat sem osztjuk meg akárkivel, úgy véleményem szerint egy tányérból sem lehet enni bárkivel. Ahhoz kell egyfajta lelki közelség. Nem mellesleg az ételek íze is kiváló volt. Akárhányszor ettem, arra gondoltam: hogy nem jutott eddig soha eszembe, hogy felszeleteljek néhány paradicsomot, olíva olajat öntsek rá, oregánóval és bazsalikommal fűszerezzem, és  megszórjam gazdagon olívabogyóval? Pedig olyan egyszerű az egész, akár a faék!

5/ Pont olyan egyszerű volt, mint maga a mediterrán lét.  Hamvas Bélától úgy gondolom senki sem foglalta össze jobban, hogy miket tapasztal az ember a föld naposabbik oldalán. A Babérliget könyvben így írt erről: "Az első tapasztalat, amit az ember tesz, hogy a vagyok eltűnt. Kék ég van, napfény van, meleg van, szél van, sós víz van, hajó van, zaj van. És ez a sok van úgy egyszerűsíthető, hogy istenek vannak. Az embernek semmi dolga. A legfontosabbat, azt, hogy van, az istenek elvégzik helyette (...) A másik tapasztalat az, hogy egyszerre elkezd nem sietni. Semmi sem sürgős (...) Az ember észreveszi, hogy az én, aki állandóan kergette, nincs. Megnyugszik, és attól a pillanattól kezdve mindenre ráér. A harmadik tapasztalat a legfontosabb. Nem kell gondolkoznia (...) Nem gondolkozom, mégis egész jól megvagyok. Sőt nem is vagyok. Az istenek vannak és én itt csak lopom a napot. (...) Gondolkozás helyett Délen az embernek a dolgok eszébe jutnak. Csak úgy, minden különösebb erőfeszítés nélkül, sőt minél kisebb az erőfeszítés, annál inkább." Pontosan ugyanezeket éltem meg itt én is, Kedves Olvasó! 

A mediterrán létezéssel járó örömök számomra teljesen profán tapasztalatokból fakadtak. Ugyan nagyon szívesen elmesélném nektek, hogy milyen volt syrtakit járni Kampin, látni a carretta carrettát (álcserepes teknős, a sziget egyik jelképe - a szerk.), vagy azt,  milyen szép volt a Navaggio-öböl (ahol akvamarin kék a tenger és fehér kavicsos a part), de számomra nem ezek voltak a meghatározó élmények. Tudjátok mi volt az? A reggeli kávék és görög joghurtok... Nézni a tengerpartra levezető lépcsőket, amik olyanok voltak, mintha a mennyországba vezetnének... Persze tudtam, hogy csak a tengerhez visznek, mégis elgondolkodtam: ha minden, ami fénylik arany lenne, pontosan ilyen lépcsőket vennék magamnak, hogy eljuthassak a Mennybe. De ugyanilyen volt alkonyatkor a verebeket nézni, akik egy ecetfán csiripeltek, vagy vacsora után csak ülni a tengerparti sétányon és azon gondolkodni, hogy vajon milyen illata is van a tengernek... Legtöbbször még arra sem vettem a fáradtságot, hogy legalább ússzak egyet. Napoztam, Marlborót szívtam, olvastam, és úgy éreztem, nincs is semmi másra szükségem... Csak feküdtem a testemben, néztem ki belőle, beszívtam a levegőt a tüdőmbe, és élveztem azt az egyszerű tényt, hogy élek. Szerettem nézni a körülöttem lévő embereket: láttam egy férfit, szalmakalap volt a fején, törülközőt csavart a nyakába, és egy szál cigi lógott a kezében. Így sétált a vízben. Nagyon tetszett ennek a pasasnak a lazasága, számomra Ő fejezte ki mindazt, miért olyan csodálatosan egyszerű az élet Délen. És persze a nők... Klasszikus, vagy brazil bikinikben voltak a parton legtöbbször, de meglepően sokan inkább monokiniztek. (Sőt egyszer olyat is láttam, aki teljesen meztelen volt. Csupasz vénuszdombját csupán egy félig kihajtott legyező takarta el...) Meggyőződésem, hogy egy nő fürdőruhája sokat elárul annak személyiségéről. Szívesen pihentettem a szemeim hetyke cicijükön, és feszes, barna fenekükön. Persze egészen idősek is voltak köztük, de még bennük is volt valami szép. Ahogy feküdtek a napon plöttyedt, ráncos bőrükkel olyanok voltak, mint a hervadó őszirózsák, akik még élvezni akarják az életet.    

6/ Esténként szerettem kijárni a tengerpartra. A meghitt egyedülléteket legszívesebben egy kőfal tövében élveztem egy tengerbe benyúló félkör alakú sziklán. Kiültem a szikla peremére, a lábamat belelógattam a langyos vízbe és csak nézelődtem. A tengerben apró, fekete halak úszkáltak  és  köztük ezüstfonalként tekergőzött a hold fénye. A vízen álmos hullámok fodrozódtak, amik puhán hozzáütköztek a szikla pereméhez. A hangja pont olyan volt, mint egy szerelmes nő suttogása, aki édes kis semmiségeket súg a választott férfi fülébe. Korábban is hallottam már ezt a hangot. Egy éve a Babérszigeten pontosan ugyanígy duruzsolt nekem szerelmesen az éjszakai Földközi- tenger. Úgy tűnik az érzelmek mindenhol ugyanazokon a nyelven szólnak. Azt már egy korábbi kismarosi utam során megtanultam, hogy az ember akkor sincs egyedül, ha történetesen csak egymaga van. És ez most sem volt másképp. Ezúttal Nabokov Lolita című könyve jelentette a társaságot ezeken a csendes estéken." Lo-li-ta: a nyelv hegye háromszor indul a szájpad felé, hogy érintse, harmadszorra a fogakig jut."- írta Nabokov. Milyen zseniális mondat! Sosem olvastam még hozzá foghatót. Annyira egyszerű, mégis oly kifejező. Benne van egy férfi minden szenvedélye, szeretete és sóvárgása, amit a másik iránt érez. Nagyon szerettem Lolitával lenni. Sok időt töltöttünk együtt forró tengerparti délutánokon és meghitt, sziklán ücsörgős estéken. És Ő csak mesélt nekem. Szomorú, bizarr történetét olyan esztétikus mondatokba csomagolta, amikkel egyszerűen nem tudtam betelni.

7/ Talán pont Lolita volt az oka. Esetleg a tenger hangjának szerelmes suttogása. De lehet, hogy a kánikula, az olívabogyók íze vagy a nők bokaláncai váltották ki ezt belőlem. Ahogy az sem kizárt , hogy ezek mind egyszerre vertek hullámokat a lelkemben, és sodorták partra bennem a Lány hiányát. Pedig már rég nem kellett volna így éreznem, hiszen a kapcsolatunk lassan fél éve vége ért.

Őt úgy illene bemutatnom nektek, mint a volt barátnőmet. Azonban úgy érzem, Ő attól jóval különlegesebb, minthogy  csak egy egyszerű "ex" jelzővel illessem. ("Minek nevezzelek?") A kapcsolatunk egyáltalán nem volt hétköznapi, ha figyelembe vesszük, hogy megismerkedésünkkor Ő még csak 16 éves volt, én pedig  már 31. Sejtem, mit gondolhattok erről... Én sem hittem volna, hogy ez valaha megtörténik. Egy ártatlanul megírt levél szikrájából pattant ki az a parázs, amit a közös érdeklődési kör és hasonló lelki beállítottság hamar szimpátiává, majd vonzalommá, végül románccá hevített. A kapcsolatunk olyan szép volt, akár az április közepe. Ilyenkor már rügyeznek a fák, jó az idő, és sokáig világos van. Érzi az ember, hogy végre itt a tavasz, és úrrá lesz rajta egyfajta optimista derű, hogy az élet szép... Szerettem a Lányt. Egyáltalán nem volt észrevehető a köztünk lévő korkülönbség. Lenyűgözött a sokoldalúsága, művészlelke (gitározott, ukulelézett, zongorázott, énekelt, festett) és a műveltsége. Fiatal kora ellenére olyan témákban volt jártas, hogy sokszor csak ámulva hallgattam Őt. Tulajdonképpen együtt töltött hónapjaink során sokkal több mindent tanultam tőle, mint Ő tőlem. Azt is tőle tudom, mit jelent a pikareszk, és milyen a nehézlábérzés... Vele beszélgetve gyakran volt olyan érzésem, hogy nem is egy lánnyal, hanem egy Tündérrel beszélek. A jósága már-már nem is evilági volt... Mellette egy bennem rekedt 17 éves fiú álmait éltem át. Szeretett a Lány. Úgy érezte, én megértem Őt. Velem olyan dolgokról is tudott beszélgetni, amikhez a kortársai még éretlenek voltak. Vonzónak találta a kedvességem, a művészetek iránti fogékonyságom, a stílusom, és úgy általában azt, hogy másabb voltam azoknál a fiúknál, akikkel korábban ismerkedett. Már-már valamiféle Adoniszként tekintett rám, pedig a legkevésbé sem vagyok az. Csupán egy túlkoros kamasz voltam, aki újra középiskolás szeretett volna lenni. Kapcsolatunk derűs egén a kezdetektől fogva a józan ész szürke felhői és egy lányát féltő Anya elmarasztaló pillantásai szűrték a napfényt, jelezve: nem helyes, amit csinálok. A leányáért aggódó Anya rosszalló tekintete villámokat szórt, és a hangjától megdörrent az ég. Minden jel arra mutatott, hogy vihar van készülőben,de én szerettem volna hinni, hogy ez csak tavaszi zápor lesz csupán, és egy 31 éves Öregfiú ,és egy 16 éves fiatal Nő kapcsolatából is lehet szivárvány... De a május valóban vihart hozott. A Lányát Féltő Anya ellentmondást nem tűrő akaratától feltámadt a szél, leszakadt az ég, és egy kapcsolat véget ért. Mindez olyan váratlanul történt, hogy kezdetben teljesen sztoikus nyugalommal vettem tudomásul közös történetünk befejeződését. Persze szomorú voltam miatta, de tudtam, ez így volt helyes. Sok idő telt már el azóta, azt hittem továbbléptem. De ott a tenger közelében mégis olyan eleven volt a Lány hiánya, mintha még frissek lennének a sebek. Nem olyanfajta vágyakozás volt ez, amikor vissza akar az ember kapni valakit, akit már nem lehet. Inkább olyan, mikor valakit tehetetlenül sodornak az érzései, és nem érti, mi történik vele. Ez a sóvárgás jelentette a katalizátorát  annak a gyászmunkának ,ami Zakynthoson kezdődött és napjainkban is tart. Erről a készülő " A navaggio-öböli kövek" című történetben olvashattok majd. 

 8/ Már világos volt, de az égen még rózsaszín-piros felhők pihentek. Olyan volt a reggel, mint amikor felébredés után a valóságba még álomképek keverednek. A napfelkelte miatt voltam a parton ilyen korán, aminek a megnézését egészen az utolsó görögországi napomig halasztottam. A napközben mindig olyan zsúfolt tengerpart még teljesen kihalt volt. Sehol nem láttam egy monokiniző nőt, bronzbarna férfit, vagy homokvárat építő gyereket. Csupán egy középkorú nő sétált el előttem flip-flop papucsban. Lábnyomát ott felejtette a nedves homokon... Még a tenger is csak ébredezett. Álmos hullámok nyújtóztak el a "beach"-en, tengeri füvet és éjszakai titkokat sodorva a partra. A víz morajlása engem leginkább egy nő reggeli fecsegésére emlékeztetett, amikor álmát meséli a választott férfinek, mondandóját időnként puha csókokkal központozva. Nekem, aki olyan óvatosan bánik a szavakkal, és különösen reggel jobb szeretek inkább csendben lenni, nagyon fura volt hallgatni ezt a végtelennek tűnő locsogást. " Hogy tudsz ennyit beszélni?"- kérdeztem viccesen a tengert, de ő csak nevetett ezen. 
Szemeimmel a felkelő napot kerestem, azonban sehol sem láttam. Már kezdtem magamban elkönyvelni, hogy erről sajnos lemaradtam, amikor végre megtaláltam. Egy hegy mögül dugta ki a fejét, onnan nézett engem. Mintha csak bújócskáztunk volna eddig... A színe egészen vörös volt, ami a halvány égen még élesebbnek, szinte esztétikusan sokkolónak látszott. Akár egy festő keverte karmazsin szín, egy friss festék ragyogó vöröse. Lassan kibújt a hegy mögül. és útnak indult, hogy elfoglalja az Őt megillető helyet az égen. A tengeren ekkor ragyogott fel az aranyhíd. A víz felszínén csillogó napfény, mint sárga köves út mutatta az irányt Smaragdváros felé... Az addig sápadt kék és ezüst tenger foltokban rosé-arany lett. Mintha csak a jóságos Dionüszosz reggeli részegségében véletlen a tengerbe löttyintette volna a borát, így változtatva fröccsé azt. Úgy látszik, nem csak Jézus tudott a vízből valami mást csinálni... Csodás volt mindezt nézni, Barátaim! A  nap Zeusz vörös szemeként figyelt az égen, a bronz homokon éjszakai titkok hevertek, a fröccsé változott tenger pedig  álmokról fecsegett... 
Nehéz körbeírni, hogy az a napfelkelte mitől volt olyan emlékezetes nekem. Legtöbbször csak egy kulcslyukon át szemlélem az életem, ritkán veszem észre a csodát benne, de akkor pirkadatkor olyan volt, mintha a titkokkal teli sötétkék ajtó kitárult volna előttem. És én belépve rajta láthattam volna a teremtés misztériumát: hogyan született  a világ.

9/ A naplemente már a Levante Ferries-en ért. Ez egy görög komp társaság. Az ő sárga-fekete hajói szállítják a félszigetről a közeli szigetekre a turistákat, majd viszik vissza őket. Szép keretbe zárása volt ez a kompkirándulás az utolsó görögországi napomnak, egyben az egész szigeten töltött hetemnek is. Egy kimerítő út végén ennek a hajónak a fedélzetén tudtam ráhangolódni a rám váró élményekre, egy héttel később pedig szintén itt már  az emlékeimet rendezgettem a fejemben egy hosszú út előtt. Belegondolni abba, hogy alig 1 nap múlva ismét Nyíregyházán lehetek fantasztikus érzés volt!

A hajókorlátnál álltam, és a várost néztem. A lemenő nap még melegen tűzött a Jón-tenger fölött. Óriásira nőtt leander bokrok, pálmafák és kaktuszok tarkították a meglepően zöld tájat. A tenger sötétkék volt, hajók ringatóztak rajta, és a szél sós naptej illatot fújt felőle. Isten a teremtés 6 napján minden bizonnyal különösen nagy gondot fordíthatott erre a szigetre, mert mindaz, amit a Peloponészoszi-félsziget mellett létrehozott, káprázatos volt! Természeti szépségei miatt nem véletlenül nevezték el Zakynthost annak idején a velenceiek a Kelet Virágának. Szerencsés ember az, aki láthatja ezt a virágot testközelből. És mérhetetlenül szerencsétlen az, aki mindennek nem tud örülni. Én immár inkább az előbbinek éreztem magam. Mert bár még ha az első emlékét mindig körbe fogja is lengeni egy rózsaszín ködbe burkolt romantikus nosztalgia, amivel az őket követők nem kelhetnek versenyre, de néha jönnek olyanok, akik képesek eloszlatni a ködfátyolt, és az érzések, amiket magukkal hoznak őket is elsővé teszik. Ahogy Rena akác illatú májusi szerelme után megérkezett a Június Csilivel, vagy az Aranynapok a Nővel, úgy adott olyan érzelmeket nekem a Kelet Virága, amik felemelték őt a Babérszigethez...

A hajókürt megszólalt, a Levante Ferries motorjai felbőgtek, és lassan távolodni kezdtünk a szigettől. Egy kis világító torony kívánt még jó utat a kikötő szélén, mielőtt a nyílt vízre értünk. A zöld hegyekből, amik mögé a nap lemenni készült, már csak elmosódott kontúrok látszódtak. A felhők bíborszín füstként szálltak a víz felett, Dionüszösz pedig a nap során másodszorra tett csodát, és változtatta fröccsé a tengert. Mesés látvány volt, Barátaim! Olyan szép, mint a vérbükk októberben. Zenére volt szükségem ahhoz, hogy ezt a sok gyönyörűséget képes legyek elviselni. A kedvenc "tengerész rock" zenekarom egyik számát hallgattam meg a naplementét nézve. Régi vágyam volt, hogy egyszer autentikus környezetben hallgathassam őket, és ez az álmom ott, a Levante Ferries-en teljesült. (A zenekart Santianonak hívják. Német folk, tánczene és tengerész nótákat ötvöznek zenéikben. A dal címe: Du machst mir mut- a szerk.) 

" Es brechen harte Zeiten an
  Der nächste Winter, er wird lang
  Sein kalter Atem  naht so schnell heran
  Gemeinsam halten wir ihm stand

  Du machst mit Mut in dieser Zeit
  Du machst mit Mut in dieser Zeit
  Du bist mein Anker in der Dunkelheit
  Du machst mit Mut in dieser Zeit..."

Szerintem csodálatos sorok...Miközben hallgattam a zenét arra gondoltam, ha mindent újra kezdhetnék, biztosan olyan foglalkozást választanék magamnak, ahol hajón dolgozhatok. Tengerész lennék. Azt nem hiszem, hogy elegendő vezetői képességgel rendelkezem ahhoz, hogy első tiszt lehessek (nyomasztana a nagy felelősség), de úgy gondolom, kellő ambícióval (és szorgalommal) egy kiváló tiszthelyettes válna belőlem. Milyen jól is mutatnék a sötétkék egyenruhámban, váll lapomon a rangjelzésemmel. Az apám biztosan büszke lenne rám... De persze egy szerényebb beosztással is beérném. Matróz is szívesen lennék! Ahogyan hajófűtő, esetleg pincér is, vagy a kettő egyszerre, ahogy Fülig Jimmy a Honolulu Sztáron. De ha a művészi képességeim szeretném inkább kibontakoztatni, akkor zongorista lennék ezen a hajón, és minden este eljátszanám a közönségemnek a The Crystal Ship édesbús zongoraszólóját a Doors-tól. 
Ha azonban mégsem emberként szeretném újrakezdeni az életem, akkor madár lennék. Nem palimadár, inkább egy sirály. A tenger fölött szállnék. Sohasem sírnék, mindig csak repülnék. A napot kísérném... Egészen közel mennék hozzá (nem annyira közel persze, mint Ikarosz tette), és ha elfáradtam a szárnycsapásokban, csak kitárnám a fehér szárnyaim az azúrkék égen, és vitorláznék a víz felett. 
Ha azonban mégsem madárként szeretném újra kezdeni az életem, akkor hajó lennék. Egy ,,kristályhajó 9 vitorlával, amin ezernyi lány és ezernyi izgalom van". A fedélzetemen millió mód lenne arra, hogy az utasaim jól elüthessék az időt. Egy nőről neveznének el. Szerintem egy vitorláshoz az illik a legjobban. A Dolores például kiváló lenne. Az egy szép név, és sokféleképp lehet becézni...

Miközben ilyen butaságok jártak a fejemben a zene véget ért. Ha magam mögé néztem, még világos volt, előttem viszont már teljesen sötét. Két egymással ellentétes napszak között álltam, és egyszerre láttam mindkettőt. Sosem volt még részem ilyen látványban...Olyan volt, mintha egy koordináta-rendszer függvényében a Nap és a Hold tengelyének én lettem volna a metszéspontja: az origó, amiből kiindul nappal és éjszaka...
Beesteledett. A Levante Ferries csendesen szelte a hullámokat útban a Peloponészoszi- félsziget felé. Sötét volt az ég, még sötétebb a víz. Pont olyan fekete, mint a Szép Asszony haja... Azon az estén az éj az Ő hajszálain függött... A nyelv hegye kétszer indul el a szájpad felé, hogy érintse, másodszorra ott megpihen, amikor kimondom a nevét: Isten veled, Lil-la! Isten veled, Kelet Virága! Végre hazamegyek...   

10/ Délelőtt 9:45-kor a Téglatemplom (többen római templomként ismerik) harangja háromszor kondult meg a Kossuth-téren. Langyos, borús idő volt, és a téren csupán néhány ember lézengett. Apróbb bevásárlást intéző nyugdíjasok, a közeli irodákból egy cigire kilépő hivatalnokok, és néhány szerencsés középiskolás - akiknek az órarendje megengedte a hétfő délelőtti flangálást - alkották csupán a sétáló utca népét. A fabódék, amik előtt nem is oly rég még hosszú sorok kígyóztak a Vidor fesztiválon, mostanra csendesen várakoztak arra, hogy lebontsák őket. Kihalt volt a város, mégis olyan szép! Boldogságomban legszívesebben leborultam volna, hogy megcsókoljam a földet, annyira örültem annak, hogy viszontláthatom a Kossuth-teret és Nyíregyházát. Pedig csupán másfél hét telt el azóta, hogy legutóbb itt jártam. Legtöbbször nem is tudatosul bennem, hogy mennyire szeretem ezt a várost és milyen sok szép emlék köt hozzá, de akkor délelőtt 9:45-kor, amikor a Téglatemplom harangja háromszor megkondult, a viszontlátás örömétől fülig ért a szám. A Kossuth-tér minden egyes térköve egy emléket idézett fel bennem. Hiszen itt randiztam Renával azon a napon, amikor először megcsókoltam Őt. Itt hallottam először gitározni a Lányt a Kossuth szobornál, és itt sétáltam Drága M.-mel is az első filmklub után. Látszólag minden ugyanolyan maradt a városban, mint amilyen az elutazásom előtt volt.: ugyanott volt a Könyvtár, a Krúdy Mozi, de még a Múzeum is, ahol most zajlik a Szinyei Merse Pál kiállítás. Egyedül én lettem más... Végre otthon voltam. Ide húzott a szívem, amikor honvágyat éreztem. Lebarnulva, élményektől feltöltődve, a megérkezés eufóriájában sétálgattam a városban. A Benczúr Gyula-téren leültem egy padra és a kardvirágokat nézegettem. Szebbek voltak bármelyik olajfa ligetnél, mint amit Görögországban láttam. Nem tudtam betelni a látványukkal. 

Majd buszra szálltam, és hazamentem. Haza a szüleimhez Biribe. Az apám fáradtságtól elgyötört arccal nézett rám. Akkor már több, mint egy hónapja függeszkedett a létrán minden egyes nap, hogy leszedje a barackokat a kertben, amiket olyan nagy gonddal nevel, hogy aztán piacra vigye és eladja őket. Már az utolsó vödröket szedte, a barack szezon a végénél járt. Bizony nincs olyan sok, ami véget nem ér egyszer...A szegedi arany érett ekkor. (ez egy barack fajta- a szerk.) Narancssárgán, sárgán és pirosan ringatóztak a gyümölcsök az ágakon. Pont olyan színük volt, mint az alkonyatnak, amit a Levante Ferries-en láttam. Levettem egyet a fáról és beleharaptam. Édes volt, lédús, egy kicsit savas. Ilyen íze lehet a naplementének is... Sohasem láttam még ilyen szépnek a barackfákat a kertben, mint akkor délután. Még a Nagyapám ültette el a csemetéket, majd az Apám gondozta tovább őket. Ezek a fák láttak felnőni engem. Apa a karjaiban tartva sétált velem közöttük, mikor még egészen kicsi gyerek voltam.

Tulajdonképpen sohasem tisztáztam le magamban, hogy számomra hol is van az otthon. Azt hittem nekem Nyíregyháza az, de ez csak részben igaz. Hiszen bár életem sorsfordító eseményei valóban ott történtek velem, de a létem gyökerei mégsem a Kossuth-tér térköveibe, hanem abba a drága "birisi" földbe kapaszkodnak. "...Belőle nőttem én,mint fatörzsből gyönge ága". Azon a délután, amikor olyan különösen szépnek láttam a barackfákat a kertben értettem meg igazán, mit is jelent a mondás, amit még néhány évvel ezelőtt olvastam egy romkocsma férfi mosdójának a falán: "Néha messzire kell menned, hogy hazatalálj."

Vége 

Egy belvárosi kávézó teraszán ültem. Előttem egy tányérban palacsinta és egy korsó málnaszörp pihent az asztalon. Nagyon tetszett a hely! Különösen a terasza. Műfűvel volt befedve, a virágládákban muskátlik piroslottak, a sarokban egy hatalmas pálmafa állt, az ülő alkalmatosságokon pedig látszott, hogy nem egy IKEA-s sorozatgyártmány, hanem egy kreatív ember keze munkáját dicséri. Sok ember volt ott aznap. Néhányan csocsóztak, egy hordozható főzőlap mellett egy hölgy palacsintákat sütött, a szomszéd padokon tinédzserek beszélgettek, bent a kávézóban pedig önkéntes diákok és felnőttek mosogattak és pakolásztak. A számítógépből zene  szólt, amire néhányan táncolni kezdtek. Még Tőlem is megkérdezték nincs-e kedvem csatlakozni, de ezt a felkérést udvariasan elhárítottam. Rettentően zavarban voltam. Sosem jártam még előtte olyan kávézóban, ahol önkiszolgálás van, a vendégek maguk után mossák el a poharaikat, és semminek nincs fix ára, annyi pénzt dobsz be a kihelyezett pénzgyűjtő urnákba, amennyit gondolsz éppen. Pedig a Labor Café a Szarvas utcán egy ilyen hely. "Ne zörögj az apróval, támogass papír pénzzel!"- állt a felirat az urna fölött. Innen tudtam nagyjából belőni, hogy mi lehet az a minimum összeg, amit illik itt hagyni. Nagyon tettszett a kávézó formabontó szellemisége ,és az  is hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ide nem hétköznapi emberek járnak. Mindenki nagyon barátságos volt. Én viszont nem az a típus vagyok, aki pillanatok alatt feloldódik idegenek között. Inkább olyan, aki, válaszol, ha kérdezik, de amúgy alig szól egy szót is, feszengve szemléli új környezetét, igyekszik nem túl feltűnő lenni, és olyan gyorsan leül egy távoli székre a teraszon, amennyire csak lehet. Utána pedig próbál úgy tenni, mint aki elfoglalt éppen, és még véletlenül sincs zavarban. Én pontosan ezt csináltam. A telefonom nyomkodtam. Sporthírek, semmitmondó facebook posztok, pár fénykép az instagramra, és elolvastam egy e-mailt, amit az egyetemről küldött a leendő matektanárom, hogy hétvégi óra elmarad, majd a jövőhéten lesz pótolva. (azt sem tudtam, hogy nekem órám lett volna azon a szombaton)  Szép szeptemberi délután volt. Körülöttem sok vidám ember, de nekem mégis rettenetesen rossz kedvem volt. A Szép asszonyra gondoltam. Akkoriban Ő jelentette nekem a mindent,de a kapcsolatunk addigra már leáldozóban volt ,és emiatt magamat okoltam. Tulajdonképpen a Laborba is azért keveredtem el aznap, hogy végre csináljak valamit, azon kívül, hogy folyton arra várok, hátha ír nekem. ( bár itt is arra vártam) 

Úgy félórája üldögélhettem már így , amikor egy lány lépett be. Mályvaszínű vékony pulóvert, fekete farmert és szintén fekete félcipőt viselt. Szőke, félhosszú haja fel volt tűzve, ajkán halvány rózsaszín rúzs volt. Nem volt egyáltalán túlgondolva az öltözéke, mégse lehetett Őt nem észrevenni. Mosolyogva köszönt a teraszon lévőknek, majd bement a kávézóba. Úgy tűnt otthonosan mozog ezen a formabontó helyen ,és ismeri a társaságot. Beszélgetett az emberekkel, olykor hangosan felnevetett. Mi tagadás tetszett a lány! Különösen az arca. Volt benne egyfajta kislányos báj, derű, és harmónia ami vonzotta a tekintetem.  Gyakran rá-rá pillantottam, de igyekeztem nem túl feltűnően tenni. " A filmklubra jöttél?"- szólított meg a lány teljesen váratlanul. A tekintete barátságos volt, érdeklődő és mosolygott is közben. Én pedig néztem rá bambán ,és meglepettségemben csak annyit tudtam mondani neki, hogy "Nem, én nem arra jöttem." Igazából nem is tudtam, hogy aznap filmklub is lesz a kávézóban, azt pedig már nem akartam neki mondani, hogy akkora proli vagyok, hogy csak az ingyen palacsinta miatt vagyok itt. (a Laborban aznap egy "lekvárpusztító palacsintamaraton" nevű program volt) Lassan indulnom kellett volna, hogy elérjem a buszt, amivel haza akartam menni, de végül úgy döntöttem maradok még egy kicsit. Semmi kedvem nem volt egyedül az ágyban a Szép Asszony miatt búslakodni. A filmklub ötlete egy csinos lánnyal pedig kifejezetten tetszett. Így néhány perc hezitálás után összeszedtem a bátorságom ,és félszegen odamentem hozzá, hogy megkérdezzem ,lehet-e még csatlakozni a filmezéshez.  " Hát persze!"-mondta a lány mosolyogva.

A filmklub a kávézó kistermében volt megtartva. Egyszerű, igényesen berendezett szoba volt, egymással harmonizáló színekkel. Filmezésre tökéletes volt. A TV egy üvegasztalon állt, amivel szemben egy kényelmes, krém színű kanapé volt.  Én a kanapé egyik szélére ültem le, mellettem pedig a barátságos lány foglalt helyet (ennek kifejezetten örültem). A Krisztus utolsó megkísértését néztük meg, William Dafoe főszereplésével és Martin Scorsese rendezésében. A film egyszerűen ZSENIÁLIS VOLT! Nekem, akinek addig a Rocky I-VI részei jelentették  a filmművészet csúcsát (tényleg jó filmek) óriási élmény volt látni egy ilyen horderejű alkotást (hosszú időre be is tiltatta a katolikus egyház)  A film után beszélgettünk a lánnyal a látottakról. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy újdonsült filmezős partnerem iszonyatosan olvasott és műveltségben klasszisokkal fölöttem áll. Ezt nem kishitűségből írom, ezek csak egyszerű tények. Nagyon tetszettek a gondolatai, ahogy kifejezi magát. Könnyed volt, letisztult, választékos, és zsigerből olyan szavakat használt, amikről azt sem tudtam mit jelentenek. A lehetőségeimhez mérten én is igyekeztem hozzájárulni a minőségi eszmecseréhez, de ez nem volt könnyű. Miután rendet raktunk a kisteremben, és eljöttünk a kávézóból, még egy darabon együtt sétáltunk a városban. Kellemes kora őszi este volt, az utcákon csak néhány ember lézengett.  A vallásokról beszélgettünk. Tetszett a lányban, hogy jártas a témában, és van egy belső meggyőződése a világ működéséről. Elmeséltem neki, hogy régebben jártam rendszeresen egy meditációs központba a városba, és pár témába vágó felismerésemről is beszéltem neki, hogy ne tűnjek olyan műveletlennek.  Kíváncsi tekintettel szemlélt a lányt. Nem úgy persze, ahogy egy nő néz egy számára vonzó férfira, inkább úgy, mint aki egyszerűen csak figyel a másik mondandójára.  Ekkor tudtam meg, hogy hogy hívják. Marina volt a lány neve. Milyen különleges név! Sosem ismertem még egy Marinát sem előtte. Miután elköszöntünk egymástól még betértem a Yes-be inni egy sört. A délután olyan hatással volt rám, hogy még egy kis időre arról is elfeledkeztem, hogy a Szép asszonnyal mennyire bántóan távol kerültünk egymástól az utóbbi időben. Míg a söröm kortyoltam megkerestem Marinát a facebook-on és ismerősnek jelöltem.  Így kezdődött az ismeretségem vele. 

Attól a naptól fogva rendszeres résztvevője voltam a Laboros filmkluboknak. Tetszett ez az új közeg, és hogy itt olyan filmeket nézhetek, amikről még csak nem is hallottam korábban. Még a csütörtöki edzésekről is lemondtam, hogy ott lehessek. Marina nagyon profi módon szervezte meg a mozizásokat. Minden hétnek megvolt a maga tematikája, amin belül több filmből is lehetett választani. Ennek ellenére eleinte csak ketten néztük a jobbnál jobb klasszikusokat a kisterem kanapéján ülve. Ilyen volt pl.:a Taxisofőr, a Felhők a Gangesz felett, a Barát, vagy a Félelem és reszketés Las Vegasban, hogy csak néhányat említsek... Minden egyes film az újdonság erejével hatott rám. Nekem ezekkel a csütörtök estékkel vette kezdetét egy olyan belső utazás, amin a későbbiekben élmények és felismerések sokasága várt rám.  Lenyűgözött Marina szerteágazó tudása, amikor egy-egy filmezés után beszélgettünk, és kifejtette nekem a véleményét pl. a közéleti dolgokról, művészetekről, szenvedélybetegségekről, vagy épp a buddhizmusról. Legtöbbször érdemben hozzá sem tudtam szólni az adott témához, hiszen a tudásom (legjobb esetben is) csak felszínes volt róla. A társalgás ezen szintje teljesen ismeretlen volt számomra, de nagyon tetszett! A filmklubunkhoz idővel új tagok kezdtek csatlakozni,a kanapét lassan kinőttük. Két személyes filmezéseink a különlegességek iránt érdeklődő emberek közös csütörtök esti programjává nemesedett. Jó társaságba kerültem.

Egy nap  Marina írt nekem egy üzenetet. Megkérdezte, hogy lenne-e kedvem  vele és egy barátjával koncertre menni az Öreg Motorosba.Ez egy kocsma a város központjában. Akkor már ismertük egymást néhány hete. Nagyon jól esett, hogy megkérdezte, de mi tagadás őszintén meglepett vele. Nem gondoltam volna, hogy filmklubon kívül is szívesen találkozna velem. Természetesen igent mondtam. Amikor először beléptem a Motorosba emlékszem arra gondoltam, hogy ez meg mi? Tele volt a hely idős fazonokkal. Egyszerűen nem tudtam értelmezni, miért múlatja valaki az időt valaki aggastyánokkal. Néztem is Marinára kicsit értetlenül, hogy milyen nyugdíjas buliba hozott el engem? Ő azonban láthatóan jól érezte magát a szép korúak között, sokukat ismerte is. Száraz Tamás zenélt ott aznap, aki rock feldolgozásokat játszott, zömében a '60-as-'70-es évekből. The Doors, Led Zeppelin, Eric Clapton, Rolling Stones, Dire Straits, Pink Floyd, és ehhez hasonló előadók szerepeltek a repertoárjában. Óriási hangulatot csinált! Tátott szájjal hallgattam a jobbnál jobb zenéket. Nagyon jól éreztem magam az Öreg Motorosban az öreg motorosok között! Volt egy dal, ami különösen megfogott közülük. Ez volt Jimmy Hendrixtől a Little Wing. "Well she's walking through the clouds"- énekelte Tamás. És az a gitárszóló, ami utána jött...  Ebben a dalban benne van minden, amit Marina jelent számomra.

Két hetente csütörtökönként állandó program lett a filmklubok utáni Száraz Tamás koncert a Motorosban, de volt, hogy ezen kívül is elmentünk oda beszélgetni. Egy ilyen beülős estén Marinával a férfi-nő kapcsolatokról diskuráltunk. Akkor azt mondta nekem teljes meggyőződéssel, hogy szerinte a barátság sokkal magasabb szintje az emberi kapcsolatoknak, mint együtt járni valakivel. Ez a gondolat nagyon bennem maradt, de idegennek éreztem akkor. " Már hogy lenne egy egyszerű baráti viszony több egy nővel, mint randizni és lefeküdni vele?"- gondoltam magamban. Ez volt az első nagy tanítás, amit kaptam Tőle.Hosszú időre volt szükségem, míg megértettem  ennek az állításnak az igazságát.  Tulajdonképpen ebben a kijelentésében benne volt minden, ami Marinát jellemzi: a szabadelvűség, a felvilágosult gondolkodás, a szokványostól teljesen eltérő életfelfogás. Egy modern kori hippi lány, aki "a felhők között lépeget, kavargó ,fékezhetetlen képzelet." 

Szép időszak vette kezdetét. A Labor formabontó közegében egyre otthonosabban éreztem magam, új embereket ismertem meg.Életemben először jártam Németországban, megismerkedtem Krisztivel, elolvastam Szerb Antaltól az Utas és holdvilágot ,és megcsináltam a Kinizsi százas túrát. Marinával pedig a filmklubok és Motoros koncertek mellett egy ideig jártunk együtt abba a meditációs központba is, amiről az első találkozásunkkor meséltem Neki. Ennek ellenére a kapcsolatunk nem volt túl elmélyült, hisz kevés személyes dolgot tudtunk egymásról. Inkább egy jó ismerősként tekintettem rá. Azt hiszem az első lépést akkor tettem meg felé, amikor a túra után írtam egy blog bejegyzést, amiben Őt is megemlítettem. Megköszöntem neki a szurkolást, és azt, hogy tanít, formál engem. Ez volt az első alkalom, amikor elmondtam neki, hogy milyen fontos szerepet tölt be az életembe. 

A túra után néhány héttel utána írt nekem egy üzenetet. Megkérdezte, hogy nincs-e kedvem vele és egy barátjával strandra menni a Sóstóra. Természetesen volt kedvem hozzá! Micsoda élmény volt! Napoztunk a parton, cseresznyét ettünk, ott fürödtünk, ahol fürödni TILOS, este vodkaszódát ittunk a Deszkásban ( ez egy vendéglátó hely a tó mellett) és kis híján még egy zártkörű bulira is be tudtunk lógni. Nagyon sokat nevettünk! Azon a napon átéltem a gondtalan, bohém fiatalság élményét, amiből korábban oly kevés jutott, de mindig is vágytam rá. "Pillangók, zebrák, holdfény és tündér fabula. Mind ez, amiről álmodik." Nagyon hálás voltam Marinának azért a kora nyári kalandért. A barátságunk számomra  azonban mégsem ezzel a sóstói délutánnal kezdődött, hanem a születésnapjával, amire engem is meghívott. Mondanom sem kell,  mennyire jól esett, hogy rám is gondolt. Bár,ahogy az első Motoros koncert esetében is, úgy akkor is őszintén meglepődtem rajta. Nem gondoltam, hogy még egy ilyen különleges napon is szívesen találkozna velem. Egy csokor szellőrózsát vittem neki ajándékba. Ez volt az első dolog, amit adtam neki. Így kezdődött a barátságom Vele.

Még régebben megnéztünk  egy filmet a filmklubon. Álmodozók volt a címe. A '68-as párizsi diáktüntetés idejében játszódó történetben a különc testvérpár, Isabelle és Theo egyedül maradnak a szüleik belvárosi lakásában. Egy napon megismerkednek  Matthew-val, a fiatal és gátlásos amerikai fiúval, aki még csak néhány napja érkezett a városba. Összebarátkoznak és a fiú hozzájuk költözik. Matthew pedig a testvérek hatására levetkőzi a gátlásait. Hárman együtt alakítják ki az együttélés szabályait, aminek segítségével felfedezik a saját érzelmi és szexuális identitásukat.Tudjátok én elég sokáig kerestem az enyéimet.  Kerestem őket a sportban, spirituális és önfejlesztő utakon,de sehol sem éreztem magam odavalónak. Csak annyiban voltam biztos, hogy fura vagyok, és nem tudom milyen emberek illenek hozzám. Még az is megfordult a fejemben, hogy lehet hozzám nem is való senki, ilyen lelki beállítottsággal lehetetlen érvényesülnöm.Egyedül éreztem magam. (Egyedül vagyunk ,Tibor!) Arra vágytam, hogy egyszer hátha én is találkozom olyanokkal, akik a szárnyaik alá vesznek és ,ahogy Matthew esetében is az Álmodozókban, segítenek felfedezni ,milyen ember is vagyok. Nekem Marina volt az az ember az életemben, aki segített ebben. Mert én az Ószőlő utcán, az általa megismert motorosba járó, partizán strandoló, különc, művész-hippi világban találkoztam az enyéimmel. Itt tudtam meg milyen ember is vagyok, kikhez tartozom.

A bohém fiatalság tapasztalatát, amire mindig is vágytam, velük éltem át, és bontogatni kezdte szárnyait egy apró, kicsi szárny. Úgy éreztem repülök, amikor szólt egy nagyon régi blues az ibrányi naplementében, amikor olcsó fröccsöt ittunk és zsíros kenyeret ettünk egy rettenetesen öregfiúk koncerten, vagy amikor Beatlest hallgattunk egy kalandos éjszakán. Marina pedig végig velem volt és esthajnal csillagként mutatta nekem az utat, hogy el ne tévedjek a hold sötét oldalán. Elvitt magával a Babérligetbe, megmutatta egy Ókút gyerekkori kincseit, és elénekelte Nekem a Für Eliset. Megtudtam Tőle, hogy "Apu azért iszik, mert Te sírsz", és azt, hogy a barátság miért az emberi kapcsolatok legmagasabb szintje Voltunk együtt Munkácsy kiállításon, ahol elvarázsolt a "Leány tálcával" ,ültünk együtt a Deszkásban borús időben, de a legderűsebb békében, és éltük át együtt a teljes (bor) mámort szivárvány és pipacsmezők között egy biciklizős délután. Elvitt Kansas Citybe és Maxicoba egy rózsakerti éjszakán, sőt egyszer még túl is az Óperentzián is! "Egy szellőn utazva." Ez a lány valahogy mindig tudta mire van éppen szükségem, sokszor jobban saját magamnál, és ezért nagyon hálás voltam neki. Marina azonban nem csak a szép élményeknél volt velem.Akkor is, amikor nehéz idők köszöntöttek rám. Mert bizony éltem át komoly szélsőségeket is utazás közben, amiket nem éreztem egészségesnek. És emiatt úgy elbizonytalanodtam, hogy még a legalapvetőbb dolgokban sem voltam biztos magamat illetően. A kérdőjelek olyan nagyok voltak, hogy néha már a sírás kerülgetett. Amikor a leginkább úgy éreztem, hogy egyedül maradtam a hold sötét oldalán ,váratlanul felbukkant és esthajnal csillagként mutatta Nekem az utat tovább. "Ha bús vagyok betér hozzám ezer mosollyal, amit nagylelkűen borít rám."  És én meséltem neki. A legféltettebb titkaimat is rá mertem bízni. A Szép Asszony óta Ő volt az első Nő, akinek ennyire meg mertem nyílni. És miközben meséltem a lány kíváncsi tekintettel szemlélt. Nem úgy persze, ahogy egy nő néz egy számára vonzó férfira. Sokkal inkább úgy, mint aki egyszerűen csak figyel arra akit szeret és megtesz minden azért, hogy segítsen neki. Ekkor jöttem rá, mit értett azon Marina, hogy a barátság az emberi kapcsolatok legmagasabb foka. Azért mert jelen van benne a teljes elfogadás, önzetlenség és feltétel nélküliség. Felemel, nem korlátoz. Minden rendben-mondja! Minden rendben! Vegyél el Tőlem bármit, amit csak akarsz, bármit!" Mert Marina egy ilyen ember. Csupa elfogadás, szeretet. Egy modern kori hippi lány, aki még a nehéz időkben is folyamatosan arra biztat: "Repülj, kicsi szárny!" 

Éppen ezért  a kapcsolatunkhoz méltó ajándékot szerettem volna neki adni. Nemrég ünnepelte a születésnapját. Azt, hogy írásos formában is megemlékezek erről a különleges napról még akkor döntöttem el, amikor legutóbb együtt strandoltunk a Sóstón. Késő délután volt, sütött a nap, körülöttünk sok ember, s mi álltunk a szökőkút mögött 4-en, és hallgattuk a Beat-lesztől az Elenaor Rigbyt. Abban a pillanatban benne volt minden, ami Ő. Olyan volt, mintha kivetült volna a lelke és én láthatnám, érezhetném azt. Ha jobban el akarjátok képzelni Őt ,csak gondoljatok egy sóstói késő délutánra, amikor a júniusi nap már langyossá szelídült , lengedezik a szél, a szökőkút vize vidáman csobog, s ti álltok ott teljes harmóniában és hallgatjátok egy '66-os Beatles album valamelyik dalát... Na, Marina pontosan ilyen. Hosszan lehetne írni róla, de nem szeretném, hogy a szavak között elvesszen a lényeg. Mert a lényeg csupán annyi, hogy szeretem ezt a lányt! Ahogy Juhász Gyula Annája benne élt a költő minden félre csúszott nyakkendőjében, úgy van Ő benne nekem miden Hamvas Béla és Szabó Magda könyvben, Beatles és Jim Morrison dalban, sóstói sétákban, Motoros estékben, kirándulásokba Barnabással, ( Ő a biciklim) és minden liberális gondolatomban. Hálás vagyok neki, mert Ő mutatta meg, milyen ember vagyok és kikhez tartozom.

Életem egyik (ha nem) legjobb döntése volt, amikor  néhány perc hezitálás után félszegen odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, lehet-e még csatlakozni filmezéshez. Emlékszem szép szeptemberi délután volt. "Hát persze!"- felelte mosolyogva a lány, és  útnak indult egy repülni vágyó kicsi szárny...

Isten éltessen! 

A testvéreimnek és Herr Mártonnak ajánlva, akik útitársaim voltak ebben az emlékezetes kalandban. 

Nosztalgikus érzésekkel néztem a repülőket a reptéri dohányzóban állva. Hogy is lehetne elfelejteni azt a meleg szeptemberi napot, amikor ugyanitt voltam, és egy kicsit aggódva azt vártam, hogy elinduljon a gép, ami, mint később kiderült, életem eddigi legnagyobb kalandjához repített el engem?  Már ugyan több, mint fél év telt el azóta, hogy a szigeten jártam, de az akkori út emlékei mégis olyan elevenen törtek ott a felszínre, mintha csak most készülnék oda. De már február volt és egészen máshová mentem. Talán azóta én is más lettem.

Miután felszállt a gép ,és kellően kiélveztem, hogy az ablak mellett ülve kedvemre nézelődhetek, elővettem egy könyvet. Volt időm megtanulni, hogy az utazáshoz mindig kell egy könyv, ezért indulás előtti délután még gyorsan elrohantam a könyvtárba, hogy kikölcsönözzek egyet. Ezúttal Szabó Magda Ókút című könyvére esett a választásom, amiért ismét csak Marinának tartozom hálával, hogy ajánlotta nekem.  Már a könyv első oldalai megragadtak, amiben Magda a szüleiről mesélt.  Azt írta róluk, hogy mindketten kivételes tehetségű írók voltak, de egyikük sem járta be azt az életpályát, amit tálentumuk alapján megérdemeltek volna. Ahogy az Ókútban fogalmazott: " ...nem ismerték fel valódi hivatásukat, s ha olykor mégis, csak legyintettek, meg sem próbáltak utat változtatni. Ha szűknek érezték létformájukat, sosem a létformán akartak tágítani, hanem megriadtak, önmagukra gyanakodtak, talán bennük van a hiba, az ő méreteik abnormálisak ,hibásak, s azonnal összehúzták magukat, hogy beleférjenek abban a világba, amelyből kimagaslottak." Magamra ismertem ezekben a sorokban. Sokszor érzem  én is úgy, hogy megrekedtem az életemben, s bár a lehetőségeim meglettek volna rá, hogy a kezembe vegyem a sorsomat, mégsem tettem meg. Legtöbbször lustaságból, máskor félelemből, de önmagam árnyékát sosem léptem át. Ambíciótlan és mindig a pillanatnyi kényelemre irányuló döntéseim egy olyan világot eredményeztek, amiben szűknek érzem a mozgásterem , de én inkább összehúzom magam benne, mintsem megpróbáljak kimagaslani belőle. Szeretném azt gondolni, hogy több van bennem annál, mint amennyit a felszín sejtetni enged, és valahol bennem kincsek rejtőznek .Ettől függetlenül szerencsésnek érzem magam. Sok jó ember vesz körül, akiktől annyi segítséget és szép élményt kaptam az évek során, amiért nem tudok elég hálás lenni.

"Hallo!" köszöntek vidáman a boltokban a németek a hannoveri repülőtéren. Ezt a köszönést egyszerűen nem lehet megunni. Mintha csak azt üzennék vele: "De jó, hogy látlak Téged!" -és szinte várja az ember, hogy megöleljék utána. Ez a köszönés pont olyan megmosolyogtató volt, mint az emeletesen vonaton ülve hallgatni, ahogy a gépi hang bemondja a következő megállókat Hannover és Braunschweig között. Mintha egy nyelvoktató kazettát hallgatna az ember, amiben minden szó tisztán és szépen ki van hangsúlyozva, hogy a kiejtés rögzüljön a diák fülében.(ugyanez már nem mondható el a Nyíregyháza-Budapest Nyugati között járó intercitykről) "Nachste station, Peine!" - szólt dallamosan a nyelvoktató-szerű hang, jelezve, hogy utunk hamarosan véget ér. A vonat  megállt és én nagyon szerencsés embernek éreztem magam, hogy ismét itt lehetek. (Peine Németország északnyugati részén található város Alsó-Szászország tartományában. 50 ezres lélekszámával a kisvárosok közé sorolható az országon belül. A legközelebbi nagyvárosok hozzá Hannover és Braunschweig. Az első írásos feljegyzések róla a XII. században születtek.  A legfontosabb tudnivalók azonban mégsem ezek a városról, hanem az, hogy itt él a nővérem. Lassan hagyománnyá válik ,hogy minden év februárjában elmegyünk hozzá "telelni 1-2 hétre a húgommal és Herr Mártonnal.) 

A városban szinte semmi sem változott az utolsó látogatásom óta. Az egyedüli újdonság az volt, hogy a Storm Strassen az egykori uszoda helyén most csak egy üres építési terület állt. Ezt leszámítva minden ugyanolyan volt, mint egy évvel ezelőtt. Emlékeztem rá mit merre találok, így ismerősként sétáltam a rég látott utcákon. Egy reggel el is indultam a Storm Strassen (ahol a nővérem is lakik), követtem, ahogy az út kanyarodik majd rátértem a Hegel Strassera, amiből szinte azonnal nyílik a Gunzelin Strasse.  Ott a temető sarkánál elfordultam balra és csak mentem , mentem egyenesen előre míg meg nem érkeztem a Heywood parkba. Ezt a parkot fedeztem fel először magamnak Peineban még tavaly (ide jártam ki edzeni),és vált azonnal a kedvenc helyemmé a városban. 

Ezúttal nem edzeni akartam, csak nézelődni kicsit. A tó szélénél állt egy fa, aminek a törzse pont úgy volt meghajolva, mintha egy fotel lenne. Még tavaly döntöttem el, hogy egyszer ücsörögni fogok benne, de akkor túl hideg volt hozzá, hogy megtegyem. Ekkor azonban szépen sütött a nap , így meg tudtam valósítani ezt a  régi vágyam. A tavat néztem. A víz olyan mozdulatlan volt, mintha csak aludna. A felszínét vékony jégréteg borította, olyan volt, mint egy készre dermedt óriási kocsonya. A tükrében úgy látszódtak a távoli fák, oszlopok és házak, mint egy feje tetejére fordított alternatív valóság. A tó túloldalán egy férfi a kutyájával sétált. A bokroktól nem lehetett volna látni őket, de a víztükörben tisztán látszódtak, ahogy sétáltak fejjel lefelé. A férfi megállt és a kutya a farkát csóválta. Majd újra elindultak. Alakjuk a vízen olyan volt, mintha elmosódott mesefigurák lettek volna. Nagyon vicces látványt nyújtottak a tó felszínén aránytalanná torzult testükkel. A fa mellett, amiben ültem, egy pad állt. Eszembe jutott, hogy tavaly mennyire szerettem ennél a lócánál burpeezni ( 4 ütemű fekvőtámasz) és edzeni. Szinte láttam magam előtt a mozdulatsort, ahogyan a Pali feliratú pólómban ,fekvőtámasz helyzetből a mellkasom a földre eresztem,onnan felugrom, néha fújok egy nagyot, majd kezdem előröl az egészet. A pad visszahozta a múltból az egykori önmagam ,akit pont úgy néztem a fa törzsében ülve, mint ahogy a víztükörből figyeltem a sétáló kutya és gazdája meseszerű alakját. Miközben figyeltem az egykori önmagam mozdulatait gondolkodóba estem. Milyen is voltam akkor? Sokat edzettem, önfejlesztő irodalmakat olvastam, és gyakran jártam társaságba. De hiába éltem -önmagamhoz képest- aktív életet, mégis állandó hiányérzet gyötört. Ha hirtelen sok minden történt velem, az átmenetelileg megadta az elégedettség illúzióját, de az élmény sosem volt tartós. Néhány óra, esetleg nap után semmi sem maradt belőlük. Sem a sport, sem a versenyzés, sem a társaságba járás nem tudta megadni hosszú távon azt ,amire szükségem lett volna. Kívülállóként szemlélve az akkori önmagam azt gondolom mindaz, amit csináltam valójában menekülés volt. Menekülés a folyton zakatoló GONDolataim és a megoldásra váró életfeladataim elől. A Sport és a folytonos mászkálás  kiváló alternatívát kínált ugyan, hogy a szőnyeg alá söpörjem azt, amivel nem akartam foglalkozni, és megnyugtassam az elmém, hogy teszek magamért valamit, de csak felületi kezelést nyújtott, nem a valós problémákat orvosoltam vele. Az állandó hiányérzetemet azt hiszem Ram Tzu egyik verse adja vissza a leghitelesebben, amiben azt írta: "Egy lyuk tátong benned, amit kétségbeesetten próbálsz betömni. Különféle élvezeteket töltesz bele, hogy ettől jól érezd Magad. Időnként, amikor elég élvezetre lelsz, a lyuk csordultig telik. Ez a kiegyensúlyozottság áldott pillanata. Ám az űr feneketlen, tartalma keresztülfolyik rajtad, és te megint  ott állsz üresen, kétségbeesetten, még többet akarva..." Nem állítom, hogy gyökeres változások történtek azóta. Talán csak annyi, hogy valamelyest formálódott a gondolkodásom. A születésnapi elvonulásom nagyon sokat segített ebben. Az ott megtapasztalt intim magány óta már tudom ,nem kell a sportba vagy emberek közé menekülnöm ahhoz, hogy jól érezhessem magam. Több időt töltök egyedül, kevésbé hajszolom az élvezeteket, gyakrabban megállok szemlélődni, s bár a korábbiakhoz képest kevésbé vagyok aktív, mégis több valós élményben van részem. (így gyarapodva nem csak lélekben, de tömegben is egy kicsit) Azt hiszem ez a leglényegesebb különbség a mostani és az egy évvel ezelőtti énem között. Mikor már hazafelé indultam utoljára még a padra néztem, ahol a tavalyi Pali továbbra is kitartóan nyomta a négyüteműket. Egy pillanatra megállt,fújt egy nagyot, majd tovább folytatta. Mindaz, amit csinált nagyon megsüvegelendőnek találtam, de tudtam, mire az edzés végére ér már alig marad valami a frissen szerezett gondtalan érzésekből. Az állandó hiányérzet orvoslására ugyanis sajnos nem elég a sport,ahogy az sem, hogy instagram sztorikban azt próbálja  bizonygatni az ember a külvilág felé, hogy milyen király az élete. A minőségibb élethez valami másra lett volna szükség, csak ezt akkor még nem tudtam."Ram Tzu tudja mi a teendő: Téged kell a lyukba hajítani!"

Mint említettem  a kismarosi elvonulásom ízelítőt adott abból, hogy mennyivel másabb, ha az ember az élmények folytonos hajszolása helyett inkább szemlélődik, megáll és befogadja az élet apró kis élményeit, ezért  Peineben is igyekeztem nyitott szemmel járni. Így esett, hogy a   legnagyobb élményeim itt teljesen bagatellnek tűnő dolgok lettek. A nyíló hóvirágok a Gunzeli strasse melletti parkban, a Grüne Aue totemoszlopokra emlékeztető nyírfái, amiknek a törzsébe olyan érdekeset mintákat rajzolt a természet, ami engem leginkább mitológiai istenek szemére emlékeztetett, a Fa a falu központjában, ami úgy nézet ki, mintha egy nagy zöld szív lenne, a St. Jakobi templom fölött egymást mögött úszó szürke felhők, amik úgy követték egymást, mintha vándormadarak lennének, vagy a Willkommen feliratú  ajtódíszek a lépcsőházban, amik nekem annyira tetszettek. Hogy is énekelte a Skorpió? "Kérlek, hogy kelj fej,kelj fel ,jóember! Az élet hidd el, szebb nyitott szemmel. Hisz múlnak a percek, és te átalszol mindent. Kelj fel végre már, jóember!"

De ugyanilyen apró, de emlékezetes élmény volt például, amikor a "falu" felé sétálva egy ismeretlen hölgy a rétről barátságosan integetett felém, a taxisofőr nő, aki rám mosolygott a vasútállomáson, a lány a Lidlben, akinek olyan királyul nézett ki a táskája, vagy az, amikor az am Markton ücsörögve néztem a Hemingway étterem előtt cigiző pincért, aki olyan furcsán kopaszodott. A napjaim csendesen teltek, de mégis tartalmasnak éltem meg őket. Az ebéd előtti gin és aperol tonicok, a zöldséglevesek, amiket a nővérem főzött ( istenien főz), a séták a városban,a délutáni csendes pihenők, amikor az Ókutat olvastam, az esti közös iszogatások és beszélgetések a testvéreimmel és Herr Mártonnal, vagy lefekvés előtt összegezni a Gyönggyel, hogy kivel milyen király dolgok történtek aznap nagyon sokat adtak nekem. De minden fentebb említett élmény közül kiemelkedett a délután 5 óra, ami az itt töltött napjaim legjobban várt pillanata volt. 

Ekkor kezdődött ugyanis a harangjáték a sétáló utcában, amit minden délután elmentem meghallgatni, amíg a városban voltam. (ez alól csak a Berlinben töltött nap volt a kivétel) Számomra ez volt az állandó program Peineban, amit semmi pénzért nem hagytam volna ki, bár nem tudnám pontosan megmondani, hogy mi vonzott annyira benne. Egyszerűen úgy éreztem ez a 4 perc délutánonként csak az enyém. Ilyenkor egyedül lehettem és kicsit befelé figyelhettem. Nekem a délután 5 óra volt a fix pont, az állandó pozitívum a napjaimban, amikor pontosan tudtam, hogy mit fogok csinálni, és ez adott nekem egyfajta megnyugvást, örömöt és biztonságérzetet. (Peineban mindennap 12:00, 14:00,15:00,16:00,17:00 és 18:00-kor harangjáték  szól a Hemingway étterem tornyából)  Az "előadás" mindig ugyanúgy kezdődött. 17 órakor a St. Jakobi templom harangja megkondult hatszor, majd elhallgatott. A Hemingway étterem tornyában lévő ablak kinyílt és egy kis bábu jött ki rajta trombitával a kezében. ( valahogy úgy, ahogy a kakukkos óráknál, ha egészet üt az óra) Pár másodpercig csak állt és úgy nézett műanyag szemeivel, mintha csak az am Markton összegyűlt közönsége tekinteteit fürkészné. (a közönség általában csak én voltam), majd felharsant a trombita. Utána pedig elkezdtek csilingelni a harangok. A dallam, amit játszottak leginkább a gyerek ágyak fölött szóló altatódalokéra emlékeztetett. A harangok játékát még most is hallom a fülemben. Általában egyedül hallgattam, de volt, hogy a nővérem és a húgom is velem tartott Herr Mártonnal. Miután véget ért a harangjáték  halkan mindig megtapsoltam a kis bábut, akit magamban Jancsinak neveztem el, és megköszöntem neki a szép előadást. Ez ugyanolyan része volt a ennek a kis napi rituálénak, mint 16:50-kor lefényképezni az órát a sétáló utcában , majd leülni a szökőkút melletti padra és várni, hogy Jancsi elkezdje az előadását. Azon a napon, amikor hazaindultunk még búcsúzóul kimentem meghallgatni őt. Még egy videót is készítettem a harangjátékról, és egy darabig itthon is ápoltam  a szokást, hogy délután 5 órakor meghallgassam azt. 

 A hannoveri reptéren folytatódott a " hagyomány", a reptéri ellenőrzéskor ismét szétszedték a táskám. Egy éve egy rózsaszín bolyhos bilincs, ezúttal egy befőttesüvegnyi krumplipürét véltek potenciális veszélyforrásnak az átvilágításkor. Mi tagadás tényleg kincseket rejtett az utazóm, de szerintem egyik sem veszélyeztette mások testi épségét. Volt benne pl. egy Fjallraven Kanken táska a Titus berlinből, ami reményeim szerint évtizedekig hű társam lesz. Egy falevél, amit a " Faluból" hoztam el (a falu neve Essinghausen) és könyvjelzőnek használok. Az Urlaubs Becher feliratú pléh bögrém, egy italkimérő, ami nagyon jól fog jönni, ha majd megtartom a lakásavató bulim, édességek a bio boltból, egy "You are leaving the american sector" szövegű tábla emlékül a Checkpoin Charlieból, szuvenírek a barátaimnak, valamint egy Willkomen feliratú ajtódísz, amit az ajtómra vettem. De magammal hoztam az emlékét a Grüne Aue totemoszlop-szerű nyírfáinak, a délután 5 órai harangjátékok dallamát,  és az élményét annak berlini  kanapénak, ahol olyan boldog voltam. Miután felszállt a gép elővettem egy könyvet. Mert az utazáshoz mindig kell egy könyv, ezt már megtanultam. Az Ókút sok szép élménnyel ajándékozott meg engem, s időnként magamra is ismertem benne. Ebben a könyvben találtam meg a régóta keresett férfi mintát is Szabó Elek személyében, akinek a könyvbéli alakja követendő példává vált számomra, hogy milyen emberré akarok válni. Már csak a Für Elise-ben tudtam meg, hogy Ő sem volt tökéletes, de hát senki sem az. A gép éppen egy felhőn haladt keresztül, amikor kinéztem. Az ablakból csak szürkeséget lehetett látni mintha köd lett volna. Majd ,amikor kiértünk belőle ismét tiszta lett az ég. A gép alatt a felhők olyanok voltak, mintha egybefüggő hómezők lettek volna. Fehérségüket egy piros és narancssárga sugár  szelte át,ami bevilágította az égboltot. Éppen akkor ment le a nap. Sosem láttam még az alkonyatot 11 ezer méter magasan. Azt hiszem az utazás ezzel az élménnyel volt igazán teljes. Ahogy néztem a lenyugvó napot, és az alatta úszó vattapamacs felhőket  arra gondoltam, hogy a mondás csakugyan igaz: a felhők fölött tényleg mindig süt a nap.  

A testvéreimnek és Herr Mártonnak ajánlva, akik útitársaim voltak ebben az emlékezetes kalandban.

Az autópálya melletti szélmalmok lapátjai láthatatlan karikákat rajzoltak a levegőbe. Erdők, benzinkutak, gyárak  váltották egymást ,az úton elhaladó kamionokban pedig unott sofőrök ásítoztak. Az eget tömör,szürke felhők takarták el. Olyanok voltak, mint egy vaskos pokróc, amibe elrejtették a nap aranyát. Egy kis résen át azonban kiszökött a fény, és a nap úgy zúdította sugarait egy távoli falura, akár az isteni áldás. A rádióból Beatles szólt és arra gondoltam, most 236 kilométeren élvezhetem az utat, ami a Városba vezet, ezért levettem a bakancsom és kényelembe helyeztem magam. Bámészkodás közben,amikor a legkevésbé számítottam rá ,megláttam az Elbát. Ahogy néztem őt arra gondoltam, ki gondolta volna még általános iskolában, amikor Márton tanárnéni földrajzóráján először hallottam a folyóról, hogy egy nap egy FlixBus ablakából a saját szemeimmel is látni fogom Őt? Berlinbe utaztam. Berlin... Gondolatban egy negyvenes éveiben járó nőt képzeltem el a város nevét ízlelgetve, aki sok mindent átélt már az életében, de a nehéz évek csak még szebbé tették. Bár korábban sosem ábrándoztam arról, hogy egyszer elmegyek oda, mégis volt valami szürreális a gondolatban, hogy alig 3 óra múlva ott leszek. Olyan izgatott voltam, mintha  egy randira készültem volna. Hogy még befogadóbb legyek a közelgő élményekre ,elővettem egy könyvet és olvasni kezdtem. Szabó Magda az Ókútban pont az időről mesélt. És milyen érdekes, hogy éppen akkor érkeztem ehhez a részhez a könyvben, amikor a Városba tartottam.Mindaz, ami ott megfogott, az idővel volt kapcsolatban...

Jellegtelen betonházak, szürkeség, kosz, zsúfoltság. Röviden ezekkel a szavakkal tudnám leírni a német fővárost az első benyomásaim alapján. Bár különösebb elvárásaim nem voltak, de mi tagadás egészen másra számítottam.Inkább emlékeztetett a VIII. kerület kevésbe mutatós részeire mindaz ,amit láttam, mint egy világvárosra. Egészen a Brandenburgi kapuig kellett mennem, hogy elhiggyem, tényleg itt vagyok és nem a Józsefvárosban. Megérkezésemtől kezdve egy Pink Floyd dal járt a fejemben. "Hello, is there anybody in there?" szólt a comfortably numb egyik sora ,míg keresztülmentem egy parkon, majd néhány utcával arrébb tovább folytatódott a "tehere is no pain you are receding" résszel. "Olyan távol vagytok, mint egy messzi hajó a látóhatáron" -énekelte David Gilmour a Friderich strassen, amikor kezdtem elkönyvelni magamban, hogy valószínűleg nem fogok rájönni ,mi olyan rettentő érdekes Berlinben. Nekem pont olyannak tűnt, mint bármelyik más város, ahol korábban jártam. Kicsit csalódott voltam, mert egyedül a matricákkal és hirdetésekkel teleaggatott rendőrlámpák tetszettek. " Love is possible" üzente az egyik cetli, míg egy másikon egy beste Bezahlung hirdetés volt olvasható. Volt bennük valami élő, valami művészi. Kedvtelenül nézegettem a teret és szobrokat az út mentén, a Pink Floyd pedig arról énekelt a fejemben, hogy " Nincs több fájdalom csak egy kis ááááh", majd következett a pszichodelikus gitárszóló, aminek még a gondolatától is libabőrös lettem, amikor egy távoli pózna tetején egy katona arcképét pillantottam meg. Nem tudtam ,miért van ott a portré, de érdekesnek tűnt. Aztán odaértem a Friedrich és Zimmer Strasse kereszteződéséhez, ahol a pózna és rajta a katona arcképe állt. Az érzés olyan váratlanul és hirtelen ért, akár egy villámcsapás. Checkpoint Charlie, állt  a felirat egy járda melletti táblán. Nem tudtam miről nevezetes ez a hely, de már a névben  is volt valami  titokzatos és magával ragadó. A  kérdések úgy árasztották el a fejem, mint egy nyitva felejtett csap vizétől túlcsorduló kád ,és kimostak belőle minden korábban felidézett dalszöveg részletet. " Ön belép az amerikai szektorba. Szolgálaton kívüli fegyverviselés Tilos! Tartsa be a közlekedési szabályokat!"-állt angolul,oroszul, franciául és németül egy táblán.  A hely szelleme egycsapásra magával ragadott. 

 A Checkpoint Charlie a leghíresebb katonai ellenőrzőpont volt a II. világháború után Berlin szovjet és amerikai szektorai között.  Nevét a NATO fonetikus ábécéjének 3. betűje (Charlie) után kapta. A hidegháború időszakában határvonallá vált az NDK és NSZK,  a kommunista kelet  és kapitalista nyugat között. 1961 október 27-én a berlini politikai válság idején itt vonultak fel egymással szemben a szovjet és amerikai tankok. Ha bármelyikük tüzet nyitott volna a másikra kitört volna a III.világháború. Az ellenőrzőpont környéke tragédiával végződő menekülési kísérletek színtere is volt. 1962 augusztus 17-én a kelet-berlinből menekülő Peter Fechter itt vérzett el a szektor keleti oldalán, miután menekülése közben több lövés is érte. A nemzetközi jogi megkötések miatt a Nyugati oldalon tehetetlenül nézték végig egy órán tartó haláltusáját. Persze ezeket akkor még nem tudtam, csak utólag olvastam utánuk. Csak abban voltam biztos, hogy most egy olyan helyen állok, ami a világtörténelem egy fontos darabja ,és néhány évtizeddel korábban hihetetlenül izgalmas dolgok történtek itt. Az egykori ellenőrzőpont környékén régi fényképek voltak kiplakátolva a járda melletti falakra, így tudtam maga elé képzelni ,milyen volt a város, amikor még állt a Fal. Egy kép ezek közül különösen megfogott. A  Checkpoint Charliet ábrázolta a szovjet oldalon lévő fal egy résén keresztül. Még a falba ágyazott acélbetétek is látszottak. Számomra annyira valóságos volt a fotó, mintha csak a jelent ábrázolná. Olyan érzésem volt ,mintha csak én néztem volna ki azon a résen át ,és látnám magam előtt a halálzónát és a túloldalt lévő Checkpoint Charliet, amit mögött kimagaslik egy lakóház.Szinte hallottam a határőrök csizmái alatt ropogó föld hangját. Egy pillanatra még magam is sóvárogni kezdtem a csupán néhány méterre lévő és mégis reménytelenül távoli szabadság után.De ez csak egy kép volt, és nem a valóság. És milyen érdekes volt látni, hogy mennyit változott néhány évtized alatt a világ! A Checkpoint Charlie mostanra Berlin egyik legnagyobb  turista látványossága lett. Egy fehérre festett őrbódé és egy " You are leaving the American sector" tábla jelzi a néhai amerikai szektor határt. Az ellenőrzőpontnál már nem határőrök ,csak katonáknak öltözött emberek állnak, akikkel még közös fotót is lehet készíteni 3 euróért. A fal és a lő tornyok helyén ma  KFC, McDonalds, szuvenír bolt és egy Einstein Kaffee áll .Nagyon érdekes volt belegondolni, hogy mindaz, ami nekem csak egy rövid séta volt, az néhány évtizeddel korábban maga volt a lehetetlen vállalkozás.  Az előző rendszer szavai úgy párologtak ki a a múlttól nedves utcákból, akár egy eső után száradó ,gőzölgő aszfalt. És ez részegítő volt! Utoljára talán akkor éreztem így magam, amikor egyszer gyerekkoromban Keresztanyám elvitt egy régészeti ásatásra Szendrőre ,és az ott látottak teljesen elvarázsoltak. Az évek során elfeledkeztem róla, de a Checkpoint Charlie emlékeztetett rá, hogy mennyire szeretem a történelmet.

És ugyanezt a mámort éreztem akkor is, amikor az egykori Kelet-Berlin utcáin  néztem a graffitiket az utcán.  Túlzás lenne azt állítanom, hogy turista csalogató részei voltak  a városnak, de a kissé elhanyagolt épületek  lepukkantságában mégis volt valami stílusos, akik az utcai művészeten keresztül beszéltek hozzám. Azt  mondták: "Légy emberséges!". Egy másik azt, hogy "Légy toleráns! Válts frekvenciát!" A harmadik indulatosan közbeszólt ,"Fuck the system!", majd nyugodtabban hozzátette: "Nyisd ki a 3. szemed!". Számomra ezek a mondatok az itteni épületek szájából nagyon is hitelesnek hangzottak. Náluk jobban kik is tudhatnák az élet nagy igazságait, hiszen ők ott voltak, amikor még állt a Fal ,és a város egymással szemben álló ideológiák ütközőzónája volt. 

A történelemtől átszellemülve sétáltam át a Spree folyót átszelő hídon. A Checpoint Charlie úgy gondoltam, csak az ízelítő volt, hiszen még hátra volt a nagy ágyú. Számomra a Berlini-fal volt ugyanis a nap legjobban várt eseménye (igazából csak ezt az egy látnivalót ismertem a városban) és nagyon kíváncsi voltam, vajon milyen élményekkel és tanulságokkal fog szolgálni ez a találka. És a fal valóban tanított, de valami egészen mást, mint amire számítottam. Megtanította, hogy a harag tényleg olyan méreg, amit te veszel be, de azt várod, hogy a másik legyen tőle rosszul...Történt ugyanis, hogy nagyon megtetszett egy graffiti az egyik falon, amit le akartam fényképezni. De nem tudtam, mert egy idétlen picsa már percek óta ott pózolt előtte. És én ezen teljesen kiborultam. Bárhová mentem ,mindenhol csak azt a sok bamba turistát kellett kerülgetnem, akik órákig szarakodtak egy-egy képpel mindenféle idióta pózban csak azért,  hogy legyen mit feltölteni az instagramra...  Annyira dühös lettem, hogy még egy szórólap osztogató srácra is ráordítottam, ami miatt utólag nagyon szégyelltem magam, de akkor legszívesebben lefejeltem volna.(úgy látszik nem sok minden ragadt rám Laár András derűs buddhizmusából) Én majd' felrobbantam, de ettől még egyik turista sem érezte magát rosszabbul. Magamat viszont sikerült megfosztanom egy jó élménytől. Sajnáltam, hogy így alakult, mert nagyon vártam a találkozást a Fallal. Órákba telt, mire sikerült lehiggadnom .

Már az Alexander Platzon voltam, amikor végre magam mögött tudtam hagyni a negatív érzéseimet. Ha korábban voltak is kétségeim Berlin világváros mivoltát illetően ,ezen a helyen végérvényesen szertefoszlottak. Különösen a Neptun szökőkút tetszett itt, mert Vallettára emlékeztetett. Az Alexander Platzon útitársamul szegődött egy könyv, aki elhagyatva hevert egy kávéház teraszának az asztalán. Egy darabig vártam ,hátha felbukkan a gazdája, de látszólag senkinek sem hiányzott, így rövid tétovázás után magamhoz vettem. A könyv borítóján csak ennyi állt fekete betűkkel: S.LEM -TEST. A könyv német nyelvű volt, amiből egy szót sem értettem ,és az író neve sem volt ismerős. Arra gondoltam ,nem baj, jó lesz majd emlékbe, vagy esetleg ajándékba adom valakinek, ezért a táskámba tettem. Rövid  idő után azonban a táska pántjai nyomni kezdték a vállam, ami gondolkodóba ejtett. Mi szükségem van egy olyan könyvre, amit el sem tudok olvasni és szuvenírbe sem tudok adni senkinek? Úgy éreztem ,csak fölöslegesen foglalná a helyet bőröndömben. Néhány perc után a táska kényelmetlenül nehéznek tűnt. Olyan volt, mintha a könyv is ki akarna kéreszkedni belőle. Arra gondoltam, lehet Ő is egy vándorkönyv , amit ha elolvas az ember ,továbbad valakinek. (én is kaptam már ilyet) Úgy tűnt, a könyvvel nem egymást kerestük. Én nem tudtam őt elolvasni, ő pedig nem akart velem hazautazni, ezért újra a kezembe vettem és gondolkodni kezdtem. Szerettem volna megtalálni neki a tökéletes helyet, ahol megvárhatja az új gazdáját. Úgy éreztem méltatlan lenne hozzá, ha csak úgy sorsára hagynám egy kávézó asztalán. Végül megtaláltam a neki való helyet. Egy könyvgyűjtő szekrény tetejére tettem le az Alexanderhaus mellett. (A könyv, amit a kezembe tartottam egy ismert lengyel sci-fi író Stanislaw Lem novelláskötete volt.A novellák egy űrhajós életének epizódjait mesélik el diákéveitől tapasztalt űrveterán koráig. Magyar nyelvű fordítását Murányi Beatrix készítette el 1970-ben, A címe: Pirx pilóta kalandjai)

Vegyes érzések kavarogtak bennem. Hiába volt szép a Parlament, a Brandenburgi kapu, a TV torony, a világóra, a Dóm vagy a Múzeumok ,mégis hiányérzet maradt bennem. A legtöbb helyen, amit láttam ,csak próbáltam magamra erőltetni a lenyűgöződést, de egyik élmény sem volt igazán személyes. A berlini falnál történt fiaskó ellensúlyozta a Chackpoint Charlie okozta örömet ,és ezen kívül  csak a matricákkal teleaggatott rendőrlámpák és a régi keleti városrész graffitivel kipingált  házai ragadtak meg. Úgy éreztem ,nem találtam meg azt helyet, amire azt mondhatnám, hogy Berlin ezt jelenti nekem. A Kastanienallee-n sétáltam.  Már este volt és a szél hidegen fújt keresztül a fakó fénnyel megvilágított régi kelet-német utcán. Egy bundát viselő férfi várta, hogy zöldre váltson a lámpa a kereszteződésben, a villamosmegállóban pedig egy elhanyagolt külsejű, tolókocsis hajléktalan késztette mozgásra a csendesen ácsorgó villamosra várakozókat. A házak falán itt is graffitik, amik az utcai félhomályban még érdekesebbnek tűntek. Kicsit romos, kicsit lepukkant volt a környék, de a fene tudja miért, rettenetesen tetszett. Aztán ismét jött egy férfi bundába öltözve. Szokatlan látvány volt a szemeimnek ez az extravagáns viselet, de külföldön mindig lát érdekes dolgokat az ember. (a Checkpont Charlienál női ruhába öltözött férfit is láttam) "Úgy látszik itt ez most a divat."- gondoltam magamban.  A 86.házszámhoz értem. Egy nagy, romos épület állt velem szemben. Első ránézésére úgy nézett ki, mintha bontásra várna, de pár ablakában égett a villany. A földszinti rész falát plakátok és graffitik tarkították. A ház előtt pedig egy fekete bőrkanapé állt, amit szintén felturbózott pár utcai művész. Ez az utcára kirakott kanapé, ami szemmel láthatóan szervesen hozzátartozott a házhoz, legalább olyan szokatlan látványt nyújtott, mint a bundába öltözött férfiak. Fentebb ,a romos ház falán  pedig neonból kirakva egy szöveg volt olvasható. A Sárgával megvilágított betűk tüntetőleg kiáltották bele az éjszakába, hogy: "KAPITALISM NORMIERT ZERSTÖRT TÖRTET", ami valami olyasmit jelent, hogy a kapitalizmus elnyomja az egyéniséget. Teljesen lenyűgözött! Olyan volt, mint egy ottfelejtett üzenet a múltból , ami nem volt hajlandó térdet hajlítani a jelennek. Ő pedig büszke elvtársként az idővel dacolva, bukásába és a ténybe nem belenyugodva, hogy nincs már kelet és nyugat ,az  utolsó szó jogán neonfényű gondolatát belekarcolta egy ház falába az utókornak, így állítva emléket saját magának . Régi kormánypropagandának hittem a szöveget. Egy pillanatra kikapcsolt az agyam. Annyira tetszett, amit láttam, hogy csak arra tudtam gondolni, hogy " Aztaaaa!" Belefeküdtem a kanapéba és csak mosolyogtam.Ez a pillanat csak az enyém volt. "Végre megérkeztem"-gondoltam magamban. Éjszaka volt, mégis úgy éreztem ,mintha sütne a nap.Ritkán tapasztalt felszabadultság kerített hatalmába. Boldog voltam. Nekem ez a hely volt a legnagyobb látnivaló a városban  ,és benne volt minden, amit számomra jelentett Berlin . (A romos ház egy Tunten Haus, ami homoszexuális lakóépületet jelent. Berlin Prenzlauer Berg kerületében található a Kastenianallee  86 szám alatt.. A házban élők alternatív lakóközösséget alkotnak. A ház falán olvasható neon felirat 2004-ben készült. Az itt lakók ezzel tiltakoztak a ház méltatlan életkörülményei ellen.) 

Berlin... A város nevét ízlelgetve  először egy  40-es nőt képzeltem el, akit a nehéz évek csak még szebbé tettek, de nem volt az. Jellegtelen betonházaival inkább emlékeztetett sokszor a VIII. kerületre, mint egy világvárosra, de mégis más volt, mint azok a helyek, ahol eddig jártam.. Egy ideje már keresem rá a megfelelő jelzőt, ami illene rá,de egyik sem tűnt tökéletesnek. Kicsit multikulti, kicsit lepukkant, kicsit hippi, kicsit művészi, kicsit zsúfolt volt. Mint egy műterem egy belvárosi társasház tetőterében, ahol első ránézésre csak lomok vannak, de ha eltölt ott egy kis időt az ember ,rájön, hogy minden ott van, ahol lennie kell. Nekem a stílusosan lepukkant jelző jutott eszembe a városról. A Húgomnak pedig a karizmatikus. És igaza van! Valóban nem a szépsége adja a vonzerejét a városnak, hanem valami egészen más. És ez a "valami más" szerintem az idő. Mintha az előző rendszer szelleme ottmaradt volna a falakban és utakban. Nem olyan érintetlenül, mint pl. egy régészeti ásatáson, sokkal inkább a jelenbe olvadva. Mint amikor összekeveredik egymással két szín ,a pirosból és feketéből bordó lesz; úgy lett Berlin nekem múlt és jelen szerelemgyereke. Ennek a különös frigynek a gyümölcsét kóstoltam meg a Checkpoint Charlie útkereszteződésében, amikor a régi NDK lepusztult utcáin a graffitik meséltek nekem, vagy amikor megtaláltam az Én Berlinemet egy kanapén fekve. "KAPITALISMUS NORMIERT ZERSTÖRT TÖTET" kiáltott bele a sötétségbe az üzenet. És lehet pont ezért a bordó színű idő miatt, de én ott voltam a legboldogabb. 

A fejem náthától és bortól volt nehéz, amikor álltam az indukciós főzőlap előtt, hogy spagettit főzzek. A bokám fájt az egész napos sétától és ijesztőnek találtam a csendet, ami körülvett. Zenét akartam hallgatni vagy legalább egy hangoskönyvet, ami eltereli a figyelmem az egyedüllétről, de a mélyről jövő hang javaslata hogy az lenne a legjobb, ha száműznék minden külvilágból származó zajt megrémített. Azért jöttem, hogy befele figyeljek ,ezért úgy éreztem itt ez szentségtörés lenne. Akkor nagyon megnyugtatónak találtam  a gondolatot, hogy ennek hamarosan vége lesz, és két nap múlva ismét emberek között lehetek. 

Évek óta vágytam már arra, hogy egy teljes hétvégét egyedül a  tölthessek, és ezúttal hallgattam a belső hangra, amely azt súgta, most jött el az ideje, hogy ezt a régi vágyam teljesítsem. Hívott magához a kis erdei házikó, a Börzsönyliget és nekem mennem kellett. Túrázni akartam, olvasni, feltöltődni és magammal lenni. Úgy éreztem most leginkább erre van szükségem. Amikor beléptem a házikóba hamar megéreztem egy illatot , ami a gyerekkoromra emlékeztetett. Ez az illat pont olyan volt, mint  amilyen keresztanyámék parasztházában volt Monokon, ahol nyaranta sok időt töltöttünk a húgommal. Ilyen illat járta át a konyhát, ahol reggelire mindig pirítós kenyeret ettünk paradicsommal és Keresztanyu zöldséglevest főzött,vagy a Kőházban, ahol ebéd után pihentünk. A polcok roskadásig meg voltak pakolva könyvekkel és a  falakból hűvös béke és fehér nyugalom áradt. Magamban ezt az illatot "Réginek" neveztem el. Egyáltalán nem zárt és áporodott, mint azokban a házakban, amikben hosszú ideje nem szellőztettek már,  inkább olyan, mint egy megsárgult lapú könyv aromája. Leginkább a frissen főtt krumplis tésztához tudnám hasonlítani kovászos uborkával. 

 Miután megfőtt a spagetti és elkezdtem enni lassan visszatért belém az élet. Továbbra sem tudtam, hogy hogyan fog telni az idő ebben az önkéntes száműzetésben, de legalább már melegben voltam és nem voltam éhes. Miután megvacsoráztam meggyújtottam az asztalkán egy tea mécsest, kinyitottam egy üveg bort, lefeküdtem a kanapéra és elővettem egy könyvet. Azt már a szigetre való látogatásomkor megtanultam, hogy ha egy nő könyvet ajánl az utazáshoz azt érdemes megfogadni. Ha pedig a NŐ ajánl egyet, akkor azt nagyon is komolyan kell venni. Így már hetekkel előtte tudtam, hogy mit fogok olvasni itt. Kepes András Istenek és Emberek című művére esett a választásom. 

Már az első sorok teljesen magukkal ragadtak és eloszlatták a félelmeim , hogy egyedül vagyok és csak magamhoz tudok szólni. " NEM Ő HAGYTA EL A SZAVAKAT, a szavak hagyták el őt. A kamalduli szerzetesek  önként fogadtak némaságot, őt szándéka ellenére fosztották meg a közlés esélyétől. Csukott szemmel ült, és azon töprengett, ha a remeték évente csak néhány napig beszélnek, valamikor újév táján, vajon akkor miről társaloghatnak? Miről cseveg, aki egy évig csak a gondolataival viaskodik, magától kérdez és magának válaszol, mi lehet az a kérdés vagy vallomás, mi lehet az a történet, amit egész évben érlel valaki, hogy azután, mint a pezsgő a felrázott palackból, hatalmas pukkanással kirobbanjon belőle? Vagy a szerzetesek, amikor megszólalnak, eleinte csak makognak, ahogy a betegség hosszú hónapjai után ő botladozott a szavakkal?Mikor végre kikelhetett az ágyból, az első lépéseket tétován, imbolyogva, az ágy szélébe kapaszkodva tette meg, és azóta is így küzd a szavakkal..."  A történet egyik főszereplőjével Benedekkel különösen tudtam azonosulni, miközben olvastam. Ugyan vele ellentétben engem nem betegség gátol meg abban, hogy ki tudjam fejezni a gondolataimat , de  sokszor érzem úgy, hogy a fejemben bár nagyon szépen és választékosan tudok társalogni másokkal, de amikor arra kerül a sor, hogy ténylegesen meg kell szólalnom csak küzdök és szenvedek. Mintha a szavak engem is elhagynának beszéd közben...

Másnap reggel, amikor a teraszon álltam és ébredeztem egy kismadár hangjára lettem figyelmes. Egy közeli fa ágán ült és beleénekelt a friss,napsütéses téli reggelbe, Később egy másik madárka is csatlakozott hozzá, mintegy felelve a már megkezdett rímekre. Olyan régóta nem hallottam dalolni őket ( vagy csak nem vettem észre) és olyan jó volt csak állni és hallgatni a vidám kis csicsergésüket.  A tavasz jutott róla eszembe és az előző este , amikor úgy megijesztett, hogy  két napig zene nélkül leszek. Arra gondoltam, milyen fölösleges is volt félnem,nem kell nélkülöznöm mindazt, amit szeretek! Hiszen most is szól a zene...

Reggeli előtt úgy döntöttem elmegyek sétálni a környéken, míg az öreg olajradiátor felmelegíti a házikót. A lábaim alatt ropogó utat erdők és távoli hegyek kísérték és a kezdetben még egymást érő vendégházak is egyre ritkábbá váltak. Végül szinte teljesen eltűntek. Egy gazdaság területén sétálhattam. A távolban kecskék mekegtek, majd a fák között szénát legelésző lovakat pillantottam meg. Először csak egyet, majd ahogy közelebb értem egyre többet és többet. Békésen abrakoltak, és ügyet sem vetettek rám. Időnként megálltam, hogy lefényképezzem őket, majd tovább sétáltam Már a hazafelé vezető úton jártam és azt vettem észre magamon,  gondolatban egészen máshol járok. A szemeim előtt a fantázia képek úgy peregtek  akár  diafilmek, amit a fejemből a hóra vetítettem. Ezek a képek pedig sokszor elszakítottak attól a gyönyörű erdei jelentől, ahol voltam éppen. A jelenbe akkor sikerült visszatérnem, amikor ismét a gazdaságnál járva megláttam egy férfit, aki szénát cipelt a hátán. Sohasem láttam még ilyet! Úgy éreztem most valami nagyon ritka és régi mesterség egyik utolsó képviselője sétál tőlem nem is olyan messze. Mintha a múlt elevenedett volna meg előttem. A fekete szakálla szinte világított a smaragdzöld kapucnija alatt, a szeme pedig mosolygott, amikor egymásra pillantottunk. Intettünk egymásnak és Jó napot kívántunk. Aznap Ő volt az első ember, akihez szóltam. Szerettem volna őt lefényképezni, de bizonytalan voltam és nem akartam őt megzavarni a munkájában, ezért csak mentem tovább. Az emlékezetemben próbáltam megőrizni ennek a múltat idéző  férfi alakját, aki szénát cipelt a hátán, a szakálla világított és a szemeivel mosolygott rám. ..Az életemre gondoltam. Arra, hogy én is szeretném megtalálni a célom és a mesterségem, de egyszerűen nem megy.  Miközben ezeken lamentáltam egy mélyről jövő gondolat jött a felszínre. Valami oka csak kell legyen annak, hogy megszülettem?Bár még nem sikerült megindokolnom a jelenlétem a világban, de az nem lehet véletlen, hogy létezem? De, amíg keresem a küldetésem miért ne dolgozhatnék azért, hogy minél gyakrabban eljuthassak ilyen szép helyekre? Egyenlőre legyen akkor az a célom, hogy mindig legyen rá elegendő időm és pénzem, hogy megengedhessem magamnak az utazást és egyedüllétet, ha éppen erre van szükségem...  

Ebéd után ismét felkerekedtem. Az ottlétem egy különleges napra esett és szerettem volna ott ünnepelni, ahol éppen az út ér. Egy földúton indultam el nem messze a házikótól,  ami hamar egy erdőbe vezetett. Ezen az erdőn keresztülment egy kis patak, ami nagyon tetszett nekem. A fülem madárcsicsergéssel, a tüdőm pedig   friss erdei levegővel lett tele. De bármennyire is tetszett itt úgy éreztem tovább kell mennem, mert még csak alig indultam el és távolabb biztosan szebb helyeken is járok majd.  Miközben a fák között egy meredek parton mentem fel a tisztásra, a távolból egy vonat dudálni kezdett. Ezt a dudaszót többször is hallottam míg sétáltam. Olyan volt, minta a civilizáció hangját hallanám, ami arra figyelmeztetett élvezzem ki a csendet, ami körülvesz, mert hamarosan vissza kell térnem a saját kis életembe, ahol ismét zaj vár majd rám és emberek. A tisztásra kiérve  távoli kis nádtetős kunyhók integettek bizonytalanul felém. Olyanok voltak a távolból nézve, mint kicsiny mesebeli kellékek.Nem tudtam mik ezek a különös építmények, ezért közelebb mentem hozzájuk, hogy jobban szemügyre vehessem őket. Mint megtudtam egy néprajzi élménypark terültén jártam, ami ahhoz volt hasonló mint amilyen a  Múzeumfalu Sóstón. Készítettem is róluk pár képet. A nap közben sütött, a táj olvadt volt és már csak foltokban fehér, a hegyek pedig még a vasárnapi ebédjüktől  bódultan és álmosan pislogtak rám, a fura idegenre, akit egy kutya ugat éppen. Az órámra pillantottam. 13 óra 3 perc volt. Elővettem a telefonom és felhívtam Anyát. Hosszú évek óta január 27.-én 13 óra 3 perckor felszokott hívni ,hogy boldog születésnapot kívánjon nekem. (ez pont olyan hagyomány, mint a szülinapi esemesezések a Drága Barátommal  hogy voltunk-e már ennyi évesek, ahány  centi a legféltettebb testrészünk) Tudtam, most lehet nem keresne, mert nem akarna zavarni túrázás közben, de semmiképp sem akartam megszakítani ezt a szép hagyományt, ezért ezúttal én kerestem Őt. Szerettem volna megköszönni Neki, hogy Ő lett az anyukám és elmondani neki, hogy mennyire szeretem. Bár nem akartam senkivel sem beszélni ebben a két napban, de 13 óra 3 perckor semmire sem vágytam jobban Anya hangjánál.  Míg Vele és Apával beszélgettem  átértem Szokolyára egy Kismaros melletti településre.

A szokolyai látogatásomnak nem volt semmi különösebb célja. Sőt általánosságban elmondhatom, hogy mindazt, amit túrázásnak neveztem sokkal inkább volt kóborlás egy ismeretlen helyen, mint egy tudatos túrázó barangolása a természetben. Nem volt nálam térkép, nem használtam GPS-t ,de még annak sem néztem utána , hogy milyen látnivalók vannak a környéken. Azt sem tudtam, hol járok éppen, egyszerűen csak mentem. Egyedüli tájékozódási pontjaim a Patak , az erdei kisvasút és a tisztáson álló víztorony voltak, ezeket követve tudtam visszatalálni a házikóba.  Az út volt a lényeg és nem az, hogy hová érkezem. Szokolyán kóborolva elkezdtem követni egy táblát, ami  Királyrétre mutatta az utat. Emlékeztem rá egy blogból, hogy itt nagyon szép túraútvonalak vannak és úgy gondoltam ez egy tökéletes hely lenne megemlékezni a születésnapomról, ezért elindultam abba az irányba, amerre a tábla mutatott.  De hiába mentem nem találtam oda. Nehéz is lett volna, mert azt sem tudtam, mit  keresek pontosan. Így egy óra séta után megelégedtem egy füves parkkal a falu határában. A tábla szerint az "Ogre közben" voltam, ahol a vicces tájékoztató szerint "pottyantani 100 méteres körzetben TILOS!" ( remélem a pisilés nem minősült szabálysértésnek) Bár szerettem volna egy szebb helyen megemlékezni erről a jeles napról, de nem volt már kedvem tovább keresgélni és ez a hely sem volt olyan rossz. Ezért leültem ott egy padra meggyújtottam egy teamécsest, elénekeltem magamnak a " Boldog születésnapot", majd kívántam valamit és elfújtam a gyertyát.  Megettem az ünnepi menüt ( gyomorkeserű és snack kolbász) aztán hazaindultam. .. 

Sötétedésig még volt háromnegyed órám, ezért úgy döntöttem  elsétálok a kis patakhoz,mielőtt visszamegyek a Házikóba. Kicsit csalódott voltam, mert egész nap csak mentem, de szinte semmi olyan helyen nem jártam, ami igazán megérintett volna és haragudtam  magamra, hogy nem néztem utána jobban túraútvonalaknak. Egyedül ez a kis patak tetszett aznap, ezért visszavágytam oda. A partjához érve egy Rimbaud vers jutott eszembe, "ahol dalol, dalol a csermely." A lágyan csordogáló patak, ahogy keresztülfolyt az előtte heverő kis sziklákon olyan szép zenét játszott, akár egy cimbalom. Vidám muzsikájához pedig egy kismadár énekelt. Csodálatos koncertet adtak ők ketten! Dallamuk a dobhártyámon keresztül egészen a szívemig lefolyt. Percekig csak álltam és hallgattam lenyűgözve ezt a különösen szép zenét. Mintha magához ölelt volna a Börzsöny és azt mondta volna, hogy "Isten hozott!" Itt a patakparton éreztem azt igazán, hogy ott vagyok ahol lenni akarok. Picit sajnáltam is, hogy ilyen későn fedeztem fel magamnak ezt a szép helyet. Pedig jártam már itt egyszer, de akkor továbbmentem, mert túl közel volt.  Helyette egész nap csak kóboroltam,mert úgy éreztem messzire kell mennem ahhoz, hogy megtaláljam a szépet, pedig mindaz amit kerestem csupán 3 perc sétára volt tőlem. Elgondolkodtam , hogy vajon hány dologgal lehet ez még így az életemben? Olykor igazán messzire lennék hajlandó menni azért, hogy megtaláljam azt, amit keresek,pedig lehet olyan közel vannak hozzám, hogy azt már észre sem veszem.Talán erre mondják, hogy nem látja a fától az erdőt. Miközben ezeken gondolkodtam és kavicsokat szedegettem a partról elővettem a túrabotom és  beleírtam a hóba, hogy "Boldog szülinapot!" Egy sem volt még olyan boldog, mint ez, pedig 30 is volt már előtte. Életemben először köszöntöttem fel magam.Meghitt  pillanatok voltak ezek. Azt hiszem ezt hívják intimitásnak.Mintha képes lettem volna kiválni a testemből, belelátni a szívembe és hosszan magamhoz ölelni önmagam. Olyan érzés volt,mint amikor reggel a meleg ágyban a szeretett nő mellett ébredsz, a karjaiddal átfonod, megcsókolod őt és azt érzed, hogy az élet jó... 

És ugyanezt  éreztem, amikor naplemente előtt rápillantottam az égen aludni készülő ,rózsaszín és narancssárga  pizsamákba öltöző felhőkre. Az éjszakába hervadó égbolton olyanok voltak, mint utolsó ecsetvonások egy hamuszürke papírlapon. A csend, az egyedüllét és a hideg, amik a hétköznapi életemben a legnagyobb félelmeim voltak a Házikóban a legnagyobb kincseim lettek.  A külvilágban hajszolt,  befolyás, népszerűség és másoktól kapott elismerések, amiktől mindig a boldogságot várom itt olyan értéktelennek tűntek. A Börzsöny-ligetben értettem meg, hogy Hamvas Béla miért írta azt az Aranynapokban, hogy inkább választja az intim és meleg magányt a cézári élet, az agón, a siker és nyilvánosság helyett. "Egyszerűen azért, mert ez a gazdagabb. A több." Nappal sétáltam, este olvastam. Teljesen egyedül voltam,mégis  többet éltem, mint amikor állandóan úton és emberek között voltam. Nem kellett hozzá sem diploma, sem nyelvvizsga, vaskos bérjegyzék vagy modern kütyük, hogy boldogulni tudjak.A túrabotom, némi ennivaló, egy üveg bor és egy jó könyv szinte minden szükségletem kielégítette. Csodálatosan egyszerű volt itt minden és nekem csupán erre a pár dologra volt szükségem. Mintha az élet hosszú és nehezen értelmezhető sorai között ki lett volna emelve a lényeg...

Az utolsó estémet mi mással is tölthettem volna, mint Kepes András Istenek és Emberek könyvével?  Az öreg olajradiátor ontotta magából a melegét, a kis asztalon, amiről ízlésesen lepergett a fehér festék egy teamécses égett és a vázából egy kiszárított virág figyelte, ahogy a kanapén fekve vészesen fogynak a könyv lapjai a kezemben. Arra gondoltam ettől jobb nem is lehetne ez az este és egyszerűen nem értettem, hogy találhattam eddig nyomasztónak , ha a lakásomban egyedül voltam és csak egy könyv volt társaságom lefekvés előtt?Közben mediterrán aszalt gyümölcsöket ettem, száraz vörösbort ittam, olvastam a könyvet és megállapítottam, hogy az ízük nagyon jól  passzolnak Kepes András történetéhez. Ezekkel együtt igazán ízletes szellemi csemege volt. . Sajnáltam is, amikor a végére értem a könyvnek. Korán volt még és jó lett volna,ha  tovább időzhetek vele. Olyan szép volt az az este! A kis asztalon egy teamécses égett és a vázából egy kiszárított virág figyelte, ahogy  élvezem a csendet  Egyedül voltam, de nem magányosan. Mintha ismét az anyaméhben lettem volna. És ki tudja? Lehet magzatként is ugyanarra gondoltam a születésem előtt, mint akkor a kanapén fekve. Már egyáltalán nem találtam megnyugtatótan a gondolatot, hogy hamarosan ennek is vége lesz és ismét emberek között leszek.  Nehezen jött álom a szememre... 

Másnap reggel korán felébredtem. Volt még egy pár órám az indulásig és búcsúzóul  szerettem volna elmenni egy különleges helyre. Már tudtam, hogy nem kell messzire mennem, ha valami igazán szépet akarok látni. A kis patakhoz vitt az utam. Ő lett a legjobb barátom, amíg Kismaroson voltam. Pedig hogy utáltam őt eleinte. A kis "rohadék" folyton keresztbe tett nekem, amikor át akartam kelni a túlsó partra. Híd sehol sem vezetett át és túl széles volt ahhoz, hogy átugorjam. Bármi szép helyre akartam menni, mindig az utamat állta és gúnyosan kinevetett, hogy bármennyire  próbálkozok nem tudok átjutni a túloldalra. " Bezzeg, ha nyár lenne nem lennél ilyen kis virgonc"-gondoltam magamban. " Akkor ott mennék át rajtad, ahol csak akarok"-bosszankodtam mindig, de ő csak nevetett ezen. Kétszer még a cipőm is beázott miatta. De ez már csak a múlt volt. Alig vártam hogy újra lássam őt reggel.Leültem a partra és néztem a csordogáló vizet. A  hóba írt "Boldog szülinapot!" még mindig pont olyan volt, mint tegnap.  A patak ismét egy vidám cimbalom muzsikát játszott, de ezúttal nem dalolt hozzá egy kismadár, csak a refrénbe ütötte bele a csőrét  egy fakopáncs. Szerettem volna mesélni neki magamról, csak úgy az életemről, de semmi sem jutott eszembe. Búcsúzni nem akartam, hiszen ahogy ezelőtt fél évvel egy másik helyen, úgy most is ígéretet tettem, hogy visszatérek. Életem legszebb élményei mind vízhez köthetőek és immár teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy nekem sok időt kell töltenem a közelükben.A gondolatok úgy szállingóztak a fejemben, akár a hópelyhek.Néha el is kalandoztam és úgy éreztem, ha csak egy rövid időre  igazán a jelenben tudnék maradni, akkor nagyon fel tudnék töltődni. A hó közben sűrű pelyhekben esett. Ahogy figyeltem a vízbe hulló kövér, fehér cseppeket, olyan volt mint amikor Máltán a parton napozva néztem a mészkősziklákról a tengerbe ugráló gyerekeket. Egyre többen és többen csobbantak a vízbe és a  cigarettán füstje úgy olvadt szét az erdei levegőben, mint a hópelyhek, amikor a patakba estek. Hamar fehér lett minden körülöttem és a " Boldog szülinapot!" felirat is halványulni kezdett. Először csak az "L" betű tűnt el, majd a többi is követte. Végül már csak vonalak maradtak belőle. Arra gondoltam, hogy pontosan így halványulnak el az emlékek. A természet és az idő visszaveszi azt, ami az övé ,és hamarosan az én fejemben is fakóbb lesz a nap, amikor 31 éves lettem. 

A vonathoz később indultam el, mint terveztem. Szerettem volna minél tovább élvezni a Házikó intim magányát és közben elszaladt az idő. A tegnap még napfénytől és olvadt hótól ragyogó táj ismét fehér lett én pedig próbáltam megszaporázni a lépteim a ropogó hóban, mert eléggé késében voltam. Az autók óvatosan  haladtak el mellett, mintha tojáson lépkedtek volna. Egy pillanatra át futott az agyamon, hogy stoppolni kéne, mert nem voltam biztos benne, hogy időben az állomáson leszek. De ahhoz át kellett volna mennem az út túloldalára és akkor sem biztos, hogy felvesznek, ezért hamar lebeszéltem magam erről az ötletről. Miközben a lehetőségeimet mérlegeltem egy autó megállt tőlem pár száz méterre az út szélén. Nem értettem mi történhetett vele. "Talán lerobbant? Vagy csak telefonál? Mindenesetre elég rossz helyen állt meg pont a kanyar előtt"-gondolkodtam ezen míg sétáltam feléje. Amikor mellé értem a sofőr kihajolt az ablakon és megkérdezte, hogy elvihet-e valahova. Hihetetlen, de ez a férfi azért állt meg, mert engem várt! Pedig nem is stoppoltam, és tudtommal nem is gondolkodtam hangosan. Csak látta rajtam a túratáskát és úgy gondolta jól jönne egy fuvar.Még, hogy nincsenek jó emberek! Nagyon hálás voltam a felajánlásért. Kivitt az állomásra, így kényelmesen elértem a vonatot. Csak néhány szót váltottunk egymással. Még a nevét sem tudtam. Talán illetlenség volt, de akkor nem éreztem fontosnak, hogy bemutatkozzunk egymásnak. Túrázó volt Ő is, Én is és egyszerűen csak segített nekem. Ez az ember semmit sem tudott rólam, ahogy azt sem , hogy tegnap lettem 31 éves, mégis Tőle kaptam az eddigi legszebb születésnapi ajándékomat: jóságot és figyelmességet. Mindezt amikor leírtam a jegyzetfüzetembe bizony könny szökött a szemembe. Úgy látszik ahogy idősödöm egyre érzékenyebb leszek. Amikor kiszálltam az autóból még egyszer megköszöntem neki, hogy elhozott és szép napot kívántam neki. Nem is tudhatja ez az út milyen sokat jelentett nekem. Úgy éreztem az elmúlt 2 nap ezzel az élménnyel volt teljes. Remélem egy nap még viszonozhatom a kedvességét. Amikor elindult  még az autó felé fordultam és gondolatban utána szóltam: "Köszönöm, hogy segítettél Nekem! Isten áldjon meg, Barátom!"

 Vége